torkon szúrtak, és egy lavórba folyatták a vérem
a reggelihez. Nem nehezítettem meg a dolguk.
A pörzsölést egész jól bírtam, noha sosem szerettem,
ha bökdösnek. Még le is fotóztak párszor, ahogy
csöndben fekszem a tűzben, feketén. A mosás
kellemes volt, a nap is kisütött. A fejem levágásával
sokáig bajlódtak, pedig én mindvégig igyekeztem
együttműködő lenni. Utána darabokra szedtek,
komótosan, szakszerűen. Közben esküvőkről
beszélgettek, betegségről, híradóról. Nemi szervekről.
Levágták a lábaim, kenyérrel ették a bőröm,
eltörték néhány bordám. Valaki lelökte a fejem
az asztalról, ettől széttört az orrom, de utána
megegyeztek, hogy még szebb is így. Kiderült,
hogy a kislány, aki tegnap nagyon sírt miattam,
szereti a hagymás vért. A hurkatöltő tompán fénylett,
mint egy távoli csillag. A húsdarálóból nézve
nincs fájdalom. Sonka lettem, és szalonna, és hurka
és kolbász. Sajnálhatnám, bár a fagyasztóban sem
unalmasabb, mint máshol. Hosszú nap volt.
És amíg vágtak, daraboltak, szúrtak és daráltak
órákon át, végig azon gondolkodtam remegve,
hogy vacsorára talán te is ideérsz, és hogy lesz
egy pillanat, amikor végre, végre a szádba veszel.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése