hogy fogunk még játszani.
De egyszer nem játszottunk már többet.
Észre nem is vettük, hogy mikor történt ez.
Ma csak csodálkozunk festményeinken,
amiket konzerválni próbálunk,
de minden reggel szürkébbek.
Merengünk, szobraink köves tekintete
vajon hová réved. A szobrok,
amik nemrégen még lélegeztek
és az élet feszítette őket belülről.
Szikrázó, harsány terveink vázlatai,
miket éjjel és nappal firkáltunk örömtől lázasan, ma elférnek egy gyufásdobozban.
Zsebünkben hordjuk magunkkal
a metropoliszok ódon és
hatalmasra nőtt kvártélyai között ténferegve.
Néha elővesszük és nézegetjük,
megpróbálunk visszaemlékezni
a festmények valódi színeire
és szobraink hangjára.
Majd egyszer újra kiszínezzük őket,
majd egyszer újra életet csepegtetünk beléjük.
Majd egyszer újra boldogan és mélán érezzük
a nappalokat az arcunkon.
De meghaltunk és a majd egyszer nem jött el sosem.
Ha minden dolgunkkal elkészültünk,
és kipihentük magunkat és a világot,
akkor talán majd fogunk még újra játszani.
Tobias Lorowicž (1985-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése