forgatom északról délre.
Az egyik kövér, mint a nap,
míg egy másik hasonlít a szélre.
A harmadikon minden töréspont,
erezet, akár egy térkép;
a negyedik az emlékhordó,
egy tizenéves fénykép.
Az ötödiknek a por és a víz,
sárként a szélére ragadt.
A hatodikban a rím fészkelődik,
ahogy középen meghasadt.
A hetediket még valakitől
ajándékba kaptam.
Nyolcadik az sohasem volt,
ha mégis, rég elhagytam.
A kilencedik folyton lázas,
s mintha fázna, úgy vacog.
A tizedik a legutolsó
– és az mindig én vagyok.
Ferencz Mónika (1991-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése