Krusovszky Dénes: Szerzetes a tengerparton

Kirongyolódott az ég szegélye
és most kínos összevisszaságban
lógnak közénk mázsás szálai.
Sötétedik, összeesnek szégyenükben
a horizontok, mégis,
minden olyan messze van megint.

Ahol te jársz, ott a legnehezebb,
ez az, amit, persze, nem tudok,
de nem mondani sem lehet,
nem elhallgatni sem lehet,
mégis, mire nyílik akkor
a tagadás ablaka, szemed?

És mire látsz rá onnan,
ami miatt megéri átadni a szót
a hullámoknak, a homokzátonynak,
a párafelhôknek, az unalomnak,
a bánatnak, a menekülésnek,
a csont és bôr vágyakozásnak?

A szerelmes állatok felfalják egymást,
de mit kezdjünk magunkkal mi,
akik nem vagyunk szerelmesek,
és hiába rágjuk egész nap
a növények testét, mint a férgek,
egyre csak éhesebbek leszünk?

Ha beszélhetnék veled, nem
beszélnék veled, de így,
hogy nem lehet, mintha volna mit
mondanom, mert a harag nem
rossz tanácsadó, a szégyen sem rossz
tanácsadó, de a hallgatás igen.

És eszembe jutsz, esni fog,
nézem az ég rongyos szegélyét,
hogy a tenger felett szakadni készül,
és bíztatom, engedje el,
ne kapaszkodjon tovább,
hulljon le, hulljon ránk, hulljon.

Krusovszky Dénes (1982-)