Hetekig esett. Az ablakomból fákat láttam. Unom a fákat. A kavicsokat szeretem.
Áramlatok jöttek, és anticiklonok. Meguntam mindent, ami ehető.
Mindenütt rossz volt a kávé. A napok szétgurultak. Galambok csipkedték szét őket. Varjak.
Több mondatba is megpróbáltam beleírni, hogy „lombkoronaszint”, de egyik
sem lett igazán erős. Sodortam cigit hóesésben.
Egyszer mosogatás után arcot mostam kiázott, vegyszerszagú kézzel,
és az a szó jutott eszembe, anyám. Lekottáztam egy mentő szirénáját.
Sírtam is. Igaz, csak kétszer. A szemét 90%-án szavak voltak, ezt hívtuk léleknek.
Sóhajtani kéne. Sóhajts. Sóhajts.
Aludni lehetetlenség volt. Egy bomba volt az ágyam. Erre keltem.
Ültem egy sötét, üres csarnok hátsó sarkában egyedül, és vártam,
hogy bosszút álljanak rajtam a csempék. Pisilni kellett.
A ruhám alatt volt még egy csomó arcom. Csak mindig fáztam.
Valaki rám nézett és felnevetett. Sós volt a bőre.
Csak pillanatok és pillanatok voltak. Kitörések, protuberanciák.
Álmodtam veled. Megkérdezted, szerintem mi a boldogság. Mosolyogtunk.
Azt válaszoltam: egyszer valaki épp kiverte a szomszéd fülkében, a pályaudvar vécéjében,
utána napokig boldog voltam. Úgy éreztem, muszáj.
Úgy gondoltam rád, mint az árnyékomra. Pedig már új árnyékom volt.
Hogy a számba venném-e a lábad, vagy megütnélek inkább.
Hogy mi a franc lesz most az életemmel. Ezen gondolkodtam teregetés közben.
Mint a nyelvem alá elásottak nevetése, hullámzott a tenger.
A felhőkön vadludak lépkedtek. Csónak és gránit.
Voltak napok. Méteres sókupacok mélyére temetett táncosok.
Sokat gondoltam a hattyúra is, ami a pincénkben él. A szélre. Reggel.
Egy másik bolygón. Semmi nem volt. Szavak, ízetlen kekszek, fák, meg félelem.
Műanyagflakon csapvízzel, telt az idő.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése