mint ezüstkés az estébe vág,
amíg el nem tűnik, figyeled,
ilyenkor milyen érzés a távolság?
A lakótelep nehéz, szürke
betontakaróban alszik, nem zavarja
a részegek szerenádja,
s hogy egy-egy hangszer valahonnan
belekiált a távolságba.
Esővizes kopott utcák tekeregnek,
a macskák szemében megrekedt sikolyok,
árkádokon, sikátorokban − a város
saját pórusai közt bolyong.
Mikor a téren jártál néhány órája,
megbámultak a házak,
s a falak nagy, barna vállukkal
dőltek egymásnak. Sorakoztak melletted,
végig úgy követtek csöndben az állomásig,
mintha ők mennének helyetted.
Most egy padon fekszel,
előtted a sínek gleccserfutása.
A pályaudvar, mint mély torok − a beton,
az üveg égbe kiált. A fáradtságtól lassan
elalszol; magadon túl nem jutsz tovább.
Necz Dániel (1989-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése