a fény játszadozott mintha ártatlanul a fodrokon
és magamba fojtottam magam megint
aki bennragadt időközben kidobáltam mind
azután már nem süllyedhettem el
partot sem érhettem üres voltam végre
semmivel sem könnyebb többé már
nem volt hánykolódás nyílt víz tűző nap szirének
üres csónak sem vetődött homokos partra
vihar sem volt könyörgés és kapaszkodás
szivárgás sem rettegés sem gyönyör
látóhatár madár szárazföld
és bírák – büntetés sem volt
a tenger szele sem érintett
mire partot érünk – disznók patkányok magok
a csillagok vezetnek és partot érünk odabent
ahol felül a gálya mindenütt
„az éhség a megalázás a tudatlanság a bűn
a kapzsiság a kényszer a packázás a kínzás
a zsarnokság az úr
ember embertelensége az emberrel
a póráz a gyeplő a nyűg a zabla a korbács a sarkantyú
minél finomabb a lélek annál kutyább a sorsa”
és az élet útjai lefele vezetnek én meg elszöktem
a romok közé
ahol a fal tetején a sárga gyomok
az erdőbe szöktem ahol a patak a sziklák
ahol a forrás körbebetonozva és mellette padok
ahol azt képzeltem nem vagyok egyedül
Gothár Tamás (1995-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése