önsúlyával labdázott a Palotanegyed
magánya, gyalog sétáltunk föl a Blahától
a Rökk Szilárdig, másik nyár sütött a romépületek ablakáig,
abból is szerettünk volna legalább egy-egy sugárnyalábbal.
Lefelé több család valóban düledező bérházban lakott,
szegénysoron, mintha mosolyogtál volna a szón,
vagy valami nyelvbotláson és milyen jó lenne
korlátnak neveznünk
veronai erkélyeken a cselédsorompót.
Szerettem volna, hogy igazad legyen.
Előttünk hófehér pad reszketett,
üljünk rá, kérted, amíg te az augusztusba térdelve
kihoztam a macskát. Alig bírtam
kirángatni, apám árnyékába akasztotta tappancsát
a bomlás. Tíz percre hármasban maradtunk, te, én meg a nyávogás.
A gerendák között tágult a luk, az ölünkben is, hagytuk
inkább a holdsugarak ezüstös agancsát.
Fejünk fölött egymást előzve most már
külön pályán mozogtak aszteroidák
és a körúton is kigyúlhatott valami
Betlehem-szerű lángcsóva
A forróságot az ősz föllocsolta, később eltűnt a pad is.
De időnként még bele szoktunk ülni a levegőbe.
Olyankor, és ott, tíz év múlva,
magával tömi ki magát a létezés gyanúja,
vagy mint egy álló folyó vize.
Vér helyett pumpával kényszerítik a szívbe,
egyszerre árad, apad is, olyankor utca sincs
és a bebocsátás kapujáról leesik a kilincs.
De zaj nincs. Ott és akkor, ugyanolyan süketek lehetünk,
mint Beethoven, amikor befejezi a Missa Solemnist.
Magunkon kívül nem hallunk senkit.
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése