Egy darabot magamból, ami valahol egy test
felületén látatlanul töredezik, és hiába próbálnád
megragasztani, már nem lehet, ugyanis a törés szent,
ennek mindig annak kell lennie. Itt hibáztam. Még
keresek egy beszáradt technokolt, amivel a tükörre
írhatnék, hogy a hibákat kijavítsam, hogy a javítások
megmaradjanak örökre. Aztán majd napokig kenődök
azon, amire sosem lehet büszkének lenni.
A lebegő hozzáállás. Az vagyok.
Van, hogy az erdővel együtt ordítok. Na nem
segélykiáltásért, vagy bármi más miatt. Ilyenkor
csak a veszély hallatszik. De a csend ilyenkor is ott
hallgat a fák tövében, és az a halványló kalapos minden
ordításomban benne van. Benne van a csendben.
Régen remegtek a falamon a fények, de már rég
sötétben alszom. Ez vagyok. Úgy általában. Az ordító
fény. Ez lenne a kép címe, amin ott állok műmosollyal
az arcomon. A nevem nem szeretem. A név te vagy magad.
Suttogta mindig az ómama. Nem én választottam. A szálka
amúgy nem én vagyok a szemben, csak a viselkedésem. Vannak,
akik mégis kedvelnek. Mint amikor elnevezi a kisgyerek a
bárányhimlőit. Én is viszketek, mégse szabad vakarni.
A folt ott marad. Ott marad darabként.
Van, hogy az erdővel együtt ordítok. Na nem
segélykiáltásért, vagy bármi más miatt. Ilyenkor
csak a veszély hallatszik. De a csend ilyenkor is ott
hallgat a fák tövében, és az a halványló kalapos minden
ordításomban benne van. Benne van a csendben.
Régen remegtek a falamon a fények, de már rég
sötétben alszom. Ez vagyok. Úgy általában. Az ordító
fény. Ez lenne a kép címe, amin ott állok műmosollyal
az arcomon. A nevem nem szeretem. A név te vagy magad.
Suttogta mindig az ómama. Nem én választottam. A szálka
amúgy nem én vagyok a szemben, csak a viselkedésem. Vannak,
akik mégis kedvelnek. Mint amikor elnevezi a kisgyerek a
bárányhimlőit. Én is viszketek, mégse szabad vakarni.
A folt ott marad. Ott marad darabként.
Nagy Lea (2000-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése