A hajszálerek a retinában,
ahogy kompozíció és számtan
boltív lesz, röppálya, arcél,
és akkor benned rögtön egy,
a madarak osztályánál ősibb reflex
mozdul meg, szól belülről a
testhez, hogy jól figyelj, ezért
éltél mostanáig, a zúzmarás,
nagy tételmondatokat
gallyazva, a semmi fáit,
hogy ezt lásd, és soha jobbkor,
hátha e fonál majd kivezet,
te mínusszor mínusz,
nevetséges labirintusodból.
Mert azt hitted, ez a tiéd.
A fenti a súly, a sekélyes ég
mozdulatlan támadásai,
körben a táj, ami a végtelenben
önmagával találkozik, a diszkó,
ami nemrég szűnt meg, pipacsföld,
telep, szélerőművek,
egy lábon alvó szürke gémek
a mélygarázsban, háttal
a neonfénynek, a kopár, tágas,
idegen ígéretek, a felhőkön át
a rakéták, csillagok irányított
robbanásai. Félútig se tudták,
mit akarnak mondani.
A második és a negyedik évtized között.
A közömbös pánikkal telő
idő mélyén néven szólított,
gyűrött ágyneműk keringenek,
műanyag kések, nevetésen nevetések.
Üres zsebbel üldögélések.
Az éjszakai gyorsbüfék kirakatai.
A turizmus csápjai, ivásunk zaja,
a testszag és égett zsír szaga,
a semmiből babakocsit tolva
egy fiatal nő, ócska papucs,
szakadt melegítő, kezében étel,
félrenézel, de nincs, kinek tagadd,
hazaértél, ez a pillanat
a hazád, ez a zenélő, világító,
etalon rózsaszín vízesés
aranykeretben a falon,
piros és zöld között.
A butaságok, boldogságok,
a tervezett összeomlások,
tüntetések, önbüntetések,
hogy helyszínekkel magyarázod
magad magadnak, míg a puszta
tények konferenciahívásban
néznek, a tarkódhoz érő tűrhetetlen
maradék szemek a fejedben,
temetések, mellkasra felvarrt tagadások,
a külszíni búcsúk, szelfik, hágók,
betonpadok, fel nem vett hívások,
az életre-halálra nyaralások,
ahogy próbálsz elveszni, hátha
a végén egy másik magadat találod,
tigris és sárkány között.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése