Nagy Márta Júlia: Ambivalencia kisasszony

Ő az, aki kineveti az álmodozókat és a színjózanokat,
ahogy a túl serényeket vagy a túl lumpokat is.
Ő maga, bár neve nem ezt sugallná,
mértékletes. Sosem túl buzgó,
sosem túl rest.
Felkelni, persze, fel, de mire? Nem ragyog rád
az a bizonyos régi nap, nem pattansz ki az ágyból,
rohansz az utcára, mintha valaki várna,
aki a karjaiba kap. Nincs bizalom, se nyüzsgés,
se vágy, csak az aggodalom rágcsál, mint utcád
falait az aggkor – aki kőből van és öreg, azt ledöntik,
emelnek helyére fehéret és tisztát falanszter-
szabályzat szerint, betiltva kacskaringót és eredetit.

Terhétől nyögő körtefalomb mögül kacsint
a szomszédos gond, az átgürcölt napok
köszvényes hordaléka – lesunyt fejjel
biccentesz, tagadva, hogy nem vagy méltó
a „méltatlanul megnyomorított” posztra.
Hiszen átbóbiskoltad a fél életed, és ébren
leginkább csak sajnáltad magad –
miért nem rád szóródik a sugárvihar,
szemedtől összetört kristálycserepe
gőgös és gazdag ablakoknak.

Hibiszkuszgramofon áltatástölcsére,
ősanyja hazug dallamoknak,
rózsás fényt vet a hámló falakra,
flamingótollas ábrándokba ringat.
Délszakmakettünk a romlás tájain
épül, ruhánk mintája hitvallásunk.
Látszatra ép és egész arcunk
bálvány: a kert él, a kert nyüzsög,
és szabad akaratnak valljuk
azt, hogy nem állunk senki pártján.

Méhünk egy zárvány, a rohadás tömlője,
fantom, amivel minden hatalom zsarolhat.
Önmagam zsákmánya vagyok csupán,
bosszúból elejtett ölbéli állat.
Selyemkendőkbe bugyolált,
kényes cserjék cifra virágzása
a kényurak egykori birtokán,
amit ma áterez az utcahálózat –
milyen lehet látni magatehetetlen,
aki itt mindennek fejedelme volt,
sipít egy rózsaszín csecsemőtestben –
nincs az a kór már, mitől meg ne szülessen.

Nyaralóövezeten átvágtató sínek,
a béke hegedűhúrja zendül egy utolsót,
bevackoljuk magunkat egy télszobába,
rémálomfüstöt pöfékelünk szellemapókkal –
egy sebzett oroszlán hördül a sarokban,
gond a párnánk és éhség a paplanunk
e szitokszavakkal telefirkált házban.

Behavazott varázsszőnyeg minden hajnali álom,
ahogyan magam a kitelt, bősz nyárba visszakívánom,
de fullaszt az életközép sárga aszálya,
minden kanyarban végre-történésre várva,
majd szembesülve a konok semmivel,
akárha kihalt óriásmadár csontszárnya takarna,
hullik rád az éjszaka szörnyű súlya.
Csontkápolnából lépsz a gomolygó ködbe,
mint aki most már itt bolyong örökre.

Bent borzuhatagok zúdulnak a falról
és pecsenyét esznek az abrosz alól.
Mészkőkatakombái elhantolt nyaraknak,
oda rejtelek, álomalakzat.

Nagy Márta Júlia (1982-)