Murányi Zita: hősök tere

néhány sugár fogta a szobrok kezét
fél nyolckor langyos fényeket terítettek szét
a hősök tere felett elég egy vastagabb felhő
és szinte beesteledhet nagy esőt ígértek
a napfényben mégis inkább reszketett hét vezér
homlokán az izzó naptartomány a sárga földalattinál
valaki elhasznált újságot kínált és tegnapi híreket
két lába közt a szünet zárójelbe tette a hímnemet
aztán mégis összezárta belefáradhatott az ácsorgásba
állt meggörnyedve mint a fáradtság tolmácsa
és bársonyos fényt szórt tomporára az elhaladó
szerelvény lámpaforgácsa a délinél már szikrázott a kő
és a dél hevét verte vissza tíz összezárt napernyő
amikor újra eszembe jutott a nő a sötét miniszoknya
két láb ami nem volt harisnyához szokva
a hősökön a szobrok amit a kő súlya a fölemelkedéstől
megfosztott az a majdnem 25 fok amit a kabát 30-ra
srófolt hogy igenis istennő leszek csak még nem tudom mikor
hámozom ki a teret a nap tüzes szilánkjaiból
ha a létezés csak a megsemmisülés kontrasztja
két luk között miért hasad tovább egy fölszakadt harisnya
az élőknek is kegyetlen szoborarca lesz
amikor a teremtés terepe újra tiszta és a halhatatlan szobrok
mellkasát a nap percenként árnyalatnyival világosabbra szívja

Murányi Zita (1982-)

Varga Melinda: Illuzióvesztés

szél játszik a hajamban,
azt képzelem, a te ujjaid,
már nem tudom, mi tartozik
az éjhez vagy a nappalhoz,
a sötétség és a napfoltos reggel
jelentéktelen időtorlasszá vált.

Varga Melinda (1984-)

Drávucz Zsolt: Egy nap töredékei

1.
Hajnalban kel, bőven pirkadat előtt.
Az összetákolt puha ágy rugói nehezen
eresztik, de a tettvágy lendülete kiszakítja
a bolyhos takarók gravitációs teréből.
Azt mondja, reggelente lassan készülődik,
holott siető lépteit aligha tudja épeszű
ember követni. Mire a kotyogó orrán-száján
gőzt fúj, ő felöltözve, frissen mosott foggal,
szigorúan kevés sminkkel áll a gázrózsa fölött.
Haját felköti, szándék nélküli jelét adva annak,
hogy újabb hosszú nap vette kezdetét.

2.
Fölém hajol.
Indulunk. Lefelé futunk a lépcsőn.
Két perc múlva bénultan nézem, ahogyan
felszáll a buszra. Még egyszer integet.
Sosem láttam még embert így mosolyogni
háromnegyed hétkor. Ellentétes irányba
indulunk el ma is.
(Hogy a közös Start mezőnek, vagy az ellentétes
irányoknak örül ennyire, nem tudhatom.
Fogkrémcsík. Szájszéltől az arcom közepéig,
egy órába telik, míg észreveszem. Legalább
szólhatott volna.)

3.
Az illatát nem tudom felidézni. Lehet,
hogy mindig más, ahogyan én is napról
napra más vagyok. Napközben ezt a
mindig más illatot keresem, könyveimen,
ruhámon, bőrömön. Reflex, talán rögeszme.
A hétköznapok növekvő entrópiájában
ez a keresés fűz össze minket. Jó ideje
ez az egyetlen rend, amit elismerek.

Drávucz Zsolt (1997-)

Terék Anna: Félretett mosoly

Kis görbület a szájszegletben,

összehúzott szemöldök a nevetésemre.

És volt ott valami, valami

nekem félretett mosoly,

pont arra a pár percre készítve,

amikor szólsz majd, hogy többet

nem fogsz jönni, mire

elszámolok kétszázvalahányig,

nem fogsz ideérni,

hiába számolom a lépéseidet,

nem fogsz lépkedni felém,

nem fogsz jönni azzal az

idegesítő megnyugvással

a szemedben,

nem nyomod derekamhoz a tenyered,

és nem az ujjbegyed fogja

kirajzolni nyakamon

az erek virágmintáját.

Terék Anna (1984-)

Bíró Krisztián: Időben mérni

Kibonthatod a hajad. Mintha ezt
az egész várost a szélcsenden kívül
nem tartaná össze semmi sem.
Amit most csinálunk, azt keleten
kintsuginak hívják, nekünk nincs rá
szavunk. Ha jobban körülnézünk,
errefelé minden tekintet, minden
érintés, még talán az égbolt is
ugyanilyen vonalakból áll össze,
mi mégsem tudjuk megnevezni.
Ha most néznél a szemembe, látnád,
hogy gyerekkorom óta búvóhelyet
kerestem két szemlehunyás között.
És nem attól féltem, hogy egyszer
számon kéred rajtam az évszakokat,
amik a markunkban roppantak szét,
hanem attól, hogy előbb-utóbb
engem is csak időben fogsz mérni.
De ha most néznék a szemedbe,
megnyugodnék. Mi bizonyítaná
jobban az összetartozást ezeknél a
törésvonalaknál?

Bíró Krisztián (1994-)

Terék Anna: Megállapodás

Üres marad a nyár,
pont úgy hagyod, ahogy most van.
Torkomban akad a füst,
fejemben marad a fájás,
beleszakadnak számba a mondatok.
Kint estéért izzad a nyár,
lepedő tapad alkalmas mellkasodhoz
- párhuzamot húz köztünk a párnám.

Terék Anna (1984-)

Simon Márton: Nagycsütörtök

Apának

Atyám, szeret téged a te fiad, bizonnyal
szeret. Mint beteget az ágyhoz,
szorít titeket, összetart, valami
gravitáció - szebb szóval: nehézkedés -
talán az idő. De az idő korsó kiömlött
víz, sár marad utána, szomjúság, ki tehet
róla. Szégyenletesen egyszerű ez.
Ugyanúgy kopaszodik, ahogy Te,
ezt még nem is mondta, ahogy annyi
mindent nem, és ahogy most ezt is
valami más helyett. Szeret téged, Atyám,
úgyfelejtett lámpa, égsz benne. Árva
dolog. Hallgatni, mintha beszélnél,
néha szólni: hogy nézd, ott, neked épp
szemmagasságban - te kicsivel alacsonyabb
vagy. Végül is, szív és ököl, formára hasonlók
egészen. Mint az olajfák és a csend.
Csak magában kérdené, ha végül,
és így, hogy ne értsd, mert nem tudsz angolul,
Why have you forsaken me?

Simon Márton (1984-)

Mechiat Zina: Sebek

Túl sok nyelven beszélsz, talán ezért nem szólalsz meg,
félsz, hogy aknára fekszel, ha cirillről latinra, angolról magyarra fordulsz.
Nem mesélsz a tegnapról, a terveidről,
apádat csak akkor említed, amikor a titkaidról kérdezlek.

A nyelvedet másra használod.
Az érintés, az félreérthetetlen, mondod némán.
Az érintés az egyetlen, amit félreértek, gondolom hangosan.

Megkérsz, hogy apád helyett tanítsalak magyarul,
de csak magamra tudlak.
Például együtt alszunk, aztán elmeséled, mit álmodtam.
Sosem emlékszem rá tisztán, csak foszlányok vannak meg,
és mostanában mindig benne vagy:
ülsz valakinek az ölében; vagy mellettem fekszel, háttal az arcomnak.
Megszólalsz magyarul, a hangod megváltozik,
aztán te is.
(Másik embert csinál belőled a nyelvem; tényleg meg akarod tanulni?)

Megérteni nem foglak, csak megismerni,
mondjuk némán, gondoljuk hangosan.
Te szerbül, én magyarul,
aztán mindketten a saját angolunkon.

Nem akarom látni a szavaidat.

Elég, ha mozgatod a szád, ha pantomimezel.
Simítod a levegőt, celofán fátylat húzol közénk.
Visszaveri a hangunk, megsebesülünk,
túl éles a frekvenciánk, amikor egymáshoz közelítünk.

Maradj, ahol vagy. Ne nézz rám.
Nyelvedet mostantól nyelv ejtette sebbe vájd.
Érzed? Magyarul van.

Mechiat Zina (1991-)

Bende Tamás: valami visszavonhatatlan

2.
az arcod jut eszembe, megint csak az arcod, ahogy nézel magad elé,
szemed mintha lehunyva, pedig csak a földet nézed, hosszú per -
cekig, mozdulatlanul, nézed, és éppen megértesz valamit, komoly
vagy, és talán szomorú is, mert olyasvalamit értesz meg, amit már
rég meg kellett volna, és észre sem veszed, ahogy a szellő a hajadba
kap, pedig a tenger felől jön, érezni a só szagát, összefogott hajadból
csak néhány szálat szabadít ki, vinné magával őket, honnan tud -
ni, hová, és vinné azt a piros sálat is, vinné az illatodat, oda talán,
ahonnan épp hiányzol valakinek, és szemed mintha lehunyva, pe -
dig csak lefelé nézel, lefelé, abba a repedésbe nézel, abba a szaka -
dékba, és bizonyosan engem nézel, mert most érted csak meg, apró
darabjaim milyen régóta is fekszenek már ott.

3.
északon, a szárazföld szélén egészen másmilyenek a házak, össze -
kapaszkodó, lombtalan fák mögött találok rá erre az egyre, és azt
gondolom, hogy ha valaha lesz házam, ilyet szeretnék, ilyen piro -
sat, piros tetővel, és fehér ablakkeretekkel, amik alkonyatkor szinte
világítanak, biztosan itt fogok élni, itt, ahol csupa kékség vesz kö -
rül mindent, ahol olyan kék a tenger és az ég, mint a kabátod, ami
évekig nálam maradt, bizonyára ebben a kékségben fogok élni, és
egy pontosan ilyen házban ébredek majd reggelente, mosollyal és
szorítással, úgy képzelem, lassú lesz akkor a létezés, ráérős és teljes,
mert addigra megoldódunk, meglásd, és amikor egy este kinyúlt,
kötött pulóverben a teraszon állunk majd, és figyeljük a tengerzú -
gást, beleszagolunk a sós levegőbe, és vállamra hajtod a fejed, akkor,
pontosan akkor végleg megnyugszunk egymásban.

Bende Tamás (1990-)

Csala Károly Vencel: Land art

Időt sem hagysz a hallgatásnak,
mintha most érkeztél volna meg.
Hosszú kitérők során kell rendezni,
szépen, fokozatosan.

Ez egy olyan délután,
ahol lökésenként
erősödik fel a szél.
Az automata üvegajtó mögött
jól szerkesztett déli gyümölcsök
és olajkék tengerek
teszik otthonosabbá a környezetet.

Keletkezik egy repedés,
hirtelen, de nem feltartóztathatatlanul
szivárogni kezd a megnyugvás.

Idáig hallatszik a hangodon,
amikor elbizonytalanodtál,
előre lehetett tudni,
hogy elképesztő sikert fog aratni
ez az áldokumentumfilm-sorozat.

Csala Károly Vencel (1996-)

Simon Márton: derítő

Ren Hangnak

Előlről kéne veled kezdenem, a legelejéről, egy fagyos lépcsőről,
rám nézel, tehát valamekkora kiszámítható valószínűséggel
vagyok, akkor már kiraknék a darabokból pár szót, leborult konyha-
szekrényből halászom ki az egyetlen ép kávéscsészét,
a kezedbe adom és narancslét töltök bele, tessék, fényes és keserű,
semmi sem szép, minden csak fényes és keserű, ehhez most te állsz
a legközelebb, tessék, kezdj valamit azzal, aki fagyos arccal a meleg
szádra gondol, miközben a hajdnál fogva rángat, előlről kéne, annyit
mondani nézd, mióta élek, kard hegye voltam egy kardnyelő gyomrában,
volna rá esély, hogy megérted, volna rá, valamekkora, kiszámítható,
hogy a hangod mélyén fekve végzem meztelenül, kontúrtalanul, darabokban,
a szemeimben szúrt csillagszórókkal, előlről kellene kezdeni, körbevezetni,
nézd, ez a park csak azért van, hogy legyen hol sírnia a kakukknak,
nézd, ez a park csak azért van, hogy legyen hol széttépni a galambokat,
nézd, ez a cseresznyevirágokkal teli zacskó a gyomrom, összeilleszteni
a darabokat, olyan óvatosan, ahogy a tizedikről az ablakon át kidobott
lepkegyűjtemény zuhan, ahogy énekesmadarakkal tölti ki testnyílásaid az álom,
előlről kéne kezdenem, veled, előlről, egy fagyos ablakpárkányról
emlékeket követelni, azt mondani őszinteség, és a számra ültetni,
beleélvezni az ittfelejtett kesztyűdbe, a legelejéről kéne, csinálni
egy legelejét, összeragasztani a darabokból, mert rám nézel
a valamekkora sötétben, és más nincs, csak a semmire felriadások,
csak a daráló, meg a nejlonzsák, meg a polip, ami messzire innen óshonos,
ott legtöbbször élve fogyasztják, ami harminc éve a torkomban él.

Simon Márton (1984-)

Sirokai Mátyás: [egy hangot]

Életben tartani egy hangot, a fák lepecsételt szájára függesztett
szemekkel, életben tartani a szobamély csendben, gerinc melletti
izmaid helyett könyvek gerincét simítva, egy hangot, ami csak
a fejemben szól, de valóságosabb a szájnál, ami a fülemre tapad,
enni kér, életben tartani, ami előbb kezdett beszélni, mint én
magam, ami velem van még álmomban is, egy hangot, ami
megnevez, elhatárol, mégis az egyetlen, amin meg tudok szólalni,
életben tartani azt, ami a saját ellenségemmé tesz, de nélküle csak
a véráram zúgása marad, két madár búcsúröptének íve a hajnali
égen, egy levél útja a lombketrectől a talajig és a földbe, életben
tartani, miért is akarom.

Sirokai Mátyás (1982-)

Babiczky Tibor: Vihar után

A felázott földet néztem
az előkertben, s az elnehezült
rózsaágakat. Egy férfi és egy nő
jött az utcán. Kerítés mögül néztem
őket, mint a rab.
Ruhájuk a testükhöz tapadt,

el vannak ázva, boldogok.
A mélyből jöttek elő, és most
mennek vissza a mélybe.
Csigák és giliszták menekültek
a felázott földről a betonszegélyre.
Felizzó cigarettaparázs,

életlen csillagok.
Fénylő, nyálkás vonalak az égen.
Kifújtam a füstöt. Nagy eső volt.
Attól féltem, megfulladok.
Itthon vagyok, nincsen hová
mennem. Nem akarok.

Babiczky Tibor (1980-)

Nagy Anna: fejjel a tengernek

S. kifekszik a partra, fejjel a tengernek. Olyan lányokra gondol,
akiket más országokban szeretett, közép-európai szűk utcák savanyú
esős reggeleire, cigiszagú ruhatárak kongására, születéstől
meghatározott melankóliára. Ha ez egy film lenne, itt érne véget.
S. kinyújtaná karjait, hunyorogva nézne a felhőkre, két félmosoly
között kimerevedne a kép, S. arcát eltakarná a stáblista.
De S. egyszer hazamegy, diós kiflit reggelizik, szűk utcákon
fázik és egyedül megy színházba. Hetekig idegen érzést vakar
a tenyeréről, csúnya üléshuzatokba fojtja kényszerült akcentusát,
jövevényszavakkal vigasztalódik. Mindenkihez ragaszkodik, akiben
felfedezhetőt talál, ugyanolyan lányokban csalódik. Elkerülhetetlen,
kínos találkozás lesz minden hazaút S. közép-európai petyhüdt
városába. A hegyekből mindig több marad majd mögötte, és S.
minden fülzúgásban a tengerre gondol.

Nagy Anna (2001-)

Réman Zsófi: A versek, amit nem írtál meg

veled ellentétben remekül érzik magukat
egy párhuzamos univerzumban, talán
önsokszorozódni is megtanultak, és
már nekik is, mint mindenkinek, gyerekük születik.
A versek, amiket nem írtál meg, feltehetően
sikeresek, szellemesek, intertextuálisak és szexik,
te pedig fel kéne mutass valamit, de a nyomukat tudod csak,
reménykedsz, hogy hagytak a szemedben egy kis csillogást…
olcsó kocsmatrükk, ettől még senki nem visz haza.
A versek, amiket nem írtál meg, valahol biztos elmesélik
a hasadásokat a bőrödön, a lyukakat, amiken már átlátni,
hiába próbálod betömni vattával, falevéllel, papírral,
az összeforrt szemhéjat, ami mögött nem nyílik virág
(ilyenkor merre kell nézni, csak Pina Bausch tudja),
és a maradék soraikat már átpasszolták egy dalszövegbe,
szívem helyén két egymás felé fordított kérdőjel, fejemben felhős ég,
éneklik,
s te közben hiába gondolsz a versekre, amiket nem írtál meg,
hiányuk nem ösztönöz, hanem higanycseppekre bontja szét a tested,
hogy észrevétlenül gurulj szét az asztal alatt,
amíg a többiek befizetnek még egy körre.

Réman Zsófi (1991-)

Simon Márton: Eső

Csontos arcú, szomorú nő az erdő. Az a fajta, akinek
a szemébe lóg a haja, miközben lefojtott hangon elmesél
valami iszonyút az életéről, aztán ugyanilyen halkan nevet a vicceiden,
aki egyetlen találkozás után is évekig tudja kísérteni az elkésett mondataid
és reggeli merevedéseid. Csontos arcú, szomorú nő az erdő.
Különösebb érdeklődés nélkül figyel.

Néhány emelettel a horizont fölött állsz az erkélyen,
mint egy szabadkézzel húzott, függőleges vonal egy darab
üres papíron. Hideg, jól eső reggeli szél. Üzenetet írsz.
Fél pohár, remegő hipó bennem a lélek.

A madarak azt mondják, baj van a hozzáállásommal:
ha igazán akarnék, már rég eltévedhettem volna.
A madarak azt mondják, felhívjuk figyelmét, hogy megnövekedett a
várakozási idő. Hívása fontos számunkra.
Türelmét kérjük.

Lelököd a poharat. Ahogy földet ér, megkondul egy harang.

A csapadék a levegőben lévő pára egyik megjelenési formája,
vagyis annak kiválásából származó folyékony, illetve szilárd
halmazállapotban a földre jutó… Segítsen már, nem érti?
Éjszakák hullanak a szájából, ömlenek, ez borzalmas,
maga ezt elképzelni se tudja, az Isten szerelmére, csináljon valamit!

Ha az evezőtollak levágására nem áll rendelkezésünkre
alkalmas eszköz, megoldás lehet kövekkel etetni a hattyút,
hogy ne szálljon el többé.

A kávézóban a szomszéd asztalnál valaki a laptopján
éppen GIF-et csinál egy videóból. Egy férfi leugrik egy szikláról.
Nem lehet tudni, egy filmből van-e, vagy valódi.
Régóta szöszöl vele. A férfi a képernyőn századszor is leugrik, meghal,
aztán kattintásra újra ott áll fenn. Valami még mindig nem volt jó.

Borotvapengékkel szórtam tele az etetőt.
A rossz mondataim voltak igazak. Te a jókat hitted el.
Az utolsó fát is kivágtam, nem tévedhetek el többé.
Mától az elütött vadak csöndjével fűtünk.

Simon Márton (1984-)

Terék Anna: Szahara

Látja, uram,
előttünk a homok,
száraz és koszos
az egész Szahara,
ez a táj összenőtt az éggel,
ahogy itt a szélén állunk,
beleszédülök, s
a lábam mozogni kezd,
mintha már járnék
és süppednék rajta.
Nincs már körülöttünk semmi,
a levegő is csak
körbe-körbe fut,
tépi ki az emberből mindazt,
amit a nap nem tud
a bőr felszínére hozni.

A bőrömre égnek mind
a kiizzadott emlékek,
a lábszáramon lefelé,
a homokba csorognak.
Aztán felkel és támolyog
minden,
táncoltatja körvonalait
a nap, hullámzik,
mintha tűzben égne
az egész Szahara.

Apám a homokba süppedve áll,
árnyéka tántorog.
Hiába ér össze
a sivatag az éggel,
hiába olvasztja szét
ez az égető nap
a látóhatárt,
nincs közelebb itt sem
az ember, mindig
minden messzire szalad.

Nem tudom,
melyik üresség a rosszabb:
mikor az ember
a hirtelen hiány miatt
válik üressé , vagy mikor
a hiány megszokása miatt.

Lerakódott bennem
valahol apám,
mint víz alján a homok,
s ha olykor
egy rossz mozdulat megbillent,
csúsznak felfelé bennem
az emlékek, s kaparnak
lassan, alig érezhetően belülről .

Feküdjön le ide mellém
a homokba, uram!
Magának is süti a hátát?
A bőr gyenge és rossz támasz,
elpirul, megég.
Néha egészen lecsúszik a húsról.
Tegye ide a nyakamra a kezét,
érzi, a torkomban mint kapar valami?
A tüdőmben ott maradt az összes
elszívott cigaretta.
Kapar belülről valami,
és nem találja a belőlem
kifelé vezető utat.
S én csak fekszem itt magával
a forró homokban, kinyúlva,
keze a torkomon
és én próbálok nem félni.
De addig éri meg lélegezni,
míg félni tud valakitől az ember.

Mert ha nem jut el
az agytól a szívig,
vagy fordítva
bármilyen impulzus,
addig félni sem kell,
hogy majd meg fognak bántani,
le fogják rólam a bőrt is nyúzni.

Belülről kiégett ház
vagyok, aminek a falaiban
szétégtek a kábelek.
Nem fut áram,
nem fut belül már semmi, mert
azok a kábelek össze sem érnek.
Nincs, ami el tudna jutni
a szívtől a fejig,
a fejtől meg a kézig, lábig,
hogy a vágyból végül
cselekvés legyen.

Az estéhez hegeszti
az ég alját a nap.
A szakállába beleszórtam
egy marék homokot, uram,
nevessen velem, hát, hogy nem
vette észre?
A vállára dőlhetek?
Mögöttünk alszik már a város.
Csak a sivatag ugat,
a hajunkba mar, rángat.
Az lenne a jó, uram, ha megfogna
és felemelne, de tényleg,
vegyen a két karjába,
vigyen ki a sivatag közepére
és hajítson el, jó messzire.
Olyan nehéz még mindig
minden lélegzetvétel.
Itt ül a tüdőmben apám,
a sok elszívott cigaretta
mellett, a kátránytól
egészen fekete lett,
s mint az ördög,
csak a szeme, a foga világít,
pedig nem nevet.

Terék Anna (1984-)

Ughy Szabina: Túl

Megmérgezünk lassan minden folyót,
az óceánokon városnyi szemétszigetek úsznak,
de ne törődj vele, mert még a pusztulásban is
végtelen terek nyílnak,
pusztulásban, mondom, de fogalmazhatnék úgy is,
hogy felette, alatta, mellette, körülötte,
csak megközelítőleg mondanék igazat,
de így legalább valamelyest elképzelhető,
és az emlékek emléke már
közelítés a betűkön túli otthon felé,
melynek minden szavunk torzója csak.
Dőlj az igének, a falaknak, feszülj a szélnek,
túl csonton és betonon, túl a városon,
túl, túl, milyen lehetetlen szó ez is;
tetteiden túl tested körvonala,
mint egy lépcsőházi korlát
ezerszer végigsimított íve,
tompán felragyog.

Ughy Szabina (1985-)

Babiczky Tibor: Késő esti dal

Még zümmög a kertben a nyáribogár
de a fákban szétfut az ősz
a szív de kopasz ma a vágy de kopár
a lugasban szunnyad a csősz

és alszik az asztal a szék és az ágy is
horkol a hűtőszekrény
durmol a dunyha a párna a lámpa
fákat ölel meg a repkény

alszik a szappan a törölköző és
alszik a könyvespolc is
szunnyad a képkeret alvad a festék
alszik a krumpli a gyorsrizs

s már alszik a tejmaradék a pohár
fenekén és alszik a tévé
egyedül egy gépkocsi ébred az éjben
a szembe’ lakó szomszédé

köhögve pihen meg a vízvezeték
már alszik a vécétartály
alszik a kád a tükör és a fogkrém
szunnyad a fogkefe balján

és alszik a szájban a víg nevetés
és szunnyad a szemben a látvány
a tőzsdén alszik a sok sunyi részvény
alszik a szép bankárlány

alszik a boltban a polc és a pénztár
húsok a hentespultban
álomba merülnek a tegnapi csínyek
és szétolvadnak a múltban

alszik a vérkép szunnyad a lázlap
spirálban alszik a gén is
alszik az internetben sok bit
aludjunk hát te is én is

mint végül elalszik a tejben az édes
pasztörizált anya-íz
mint télen alusznak a medvemamák
oly lassú szívdobogással

Babiczky Tibor (1980-)

Nagy Anna: kintsugi

Az emlékek darabokban raktározódnak. Körülmények szivárognak
a résekbe, mint arany a tányértöredékek közé. Minden felidézéskor
más mintában állnak össze, ebben a változatban félek. Hallgatásaid
előfeszítik a véget. Epizodikus emlékek nyílnak és zárulnak minden
illatban, kisajátítod a reggeleket, meghatározod mindegyik ébredést.

Nagy Anna (2001-)

Réman Zsófi: Gyakorlat

Először a csodálat — illata, fénye, hangja utáni vágy.
Majd a belemerészkedés — félelem, öröm, hideg frissesség.
Elgondolkozol, hogyan veszel levegőt, ki jár a vízen — kimaradt szívverés, bénulás.
Lépj ki, lépj bele újra, merülj alá — engedd magad körülölelni.

—

Engeded magad körülölelni, alámerülsz — nem ismered a fulladás ellenszerét.
Kinézel, mások hogyan emelkednek fölé — megtanulsz helyesen levegőt venni.
A hideg frissességébe lassan belemelegedsz — elpárolog az öröm.
Partot érsz, visszanézel — marad a csodálat, tapintás utáni vágy.

Réman Zsófi (1991-)

Muszka Sándor: Haza

Hol összeérnek az úttalan utak,
fejünk fölött a nap,
fejünk fölött a hold.

Muszka Sándor (1980-)

Babiczky Tibor: A pillanatok

Mindent felold az idő – van, akit már a
születés pillanatában, mást élete delén,
és olyan is akad, akire több nemzedék
emlékezik. A többi – hogy épp mi marad meg
századok hosszú során, mielőtt eltűnne

végleg – esetleges. Mindent felold az idő:
ez a rend. És mégis a rendet felrúgni születtünk,
sírni, röhögni a szenvtelen órák vonulásán,
tűrni, hogy feledéssé szelidüljön az emlék,
és szeretni, amíg alaktalanná szét nem mállik a perc.

Babiczky Tibor (1980-)

Csillag Tamás: Rézsútos eső

Katedrálisok csendje szorítja mellem, ha nézlek.
Engem most kell, hogy szeress!
Szeretném magammal vinni a hajad,
s illatodat arcomon
az ősz nehéz párái ellen.
Nekem semmim sincsen,
csak a mutatványos mosolyok
mögötti, megkéselt reményeim.
Téged sejtelek már az októberi, rézsútos esőben is,
minden öngyilkos gesztenyeszemben
a te hitedet hiszem.
A szeretők legszabadabb szemei is
nyitva felejtődnek a kopaszra borotvált fákon,
a csontig csupaszító időn,
mintha középen állnék, s minden égtáj
felől egyszerre fújna a szél.
Engem most, most kell, hogy szeress,
mert sosem tudnék elbúcsúzni tőled.

Csillag Tamás (1987-)

Terék Anna: Nehéz hajnalok

Mert vannak
olyan nehéz hajnalok,
maga is tudja, uram,
mikor az ember már
mások cigarettáját szívja,
behorpad az idő
a fejek súlya alatt,
eltévednek a szájak,
és pokolsötét lesz
hirtelen mindenütt,
az ember alig talál haza.

Épp ahogy most maga
issza a poharamból
a megmaradt italt,
s néha már megindul
felém a szája.
Kapaszkodhatunk az asztalba,
egyikünk sem lesz már
boldogabb, uram.

Mert beleragadnak az estébe
a tervek minduntalan,
és hiába törli az ingével,
előbb-utóbb csúszós lesz
minden asztal, mindegyik arc,
s onnan már nem érződik
az a fájás, ami hazahajtja
vagy épp a városba űzi
az embert.

Figyelje a szikrázó szélét a városnak,
nézze, hogy gurul szét
és pattan le a tetőről a fény.
A városok szélét bámulom
folyton, uram, hátha előtűnik
majd ott valahol apám,
és majd nevet, én integetek,
hátha olyan hirtelen lesz
ennek az egésznek vége,
mint ahogy elkezdődött,
ahogy apám elhallgatott és elment.

Dolgozni indult, még hallottam,
hogy zárja az ajtót,
és órákkal később már
egy szót sem tudott szólni,
oly erősen nyomta
az agyát a vér.

Mert vér szorul előbb-utóbb
az agy és a koponya közé,
s az ember szó nélkül marad.
Mozdul a feje, a karja felrándul,
de az arc, a száj
már nem engedelmeskedik
tovább, s lilára vált
az a szép halvány rózsaszín,
összetekeredett agy.

Talán van valahol egy pont,
amit ha átlép az ember, visszajut
minden elengedett tenyérhez,
és talán az elengedett
kezek közt
vár majd rám valahol
apám tenyere,
a tévé előtt a távirányítót fogja,
vagy a garázsajtót nyitja
majd épp vele,
valamit keres vagy szerel,
és én kicsi leszek újra,
olyan kicsi, hogy
a tenyerébe férjek,
hogy a zsebébe tegyen,
a cigaretta mellé,
s hogy majd nevessek,
éppúgy és olyan hangosan,
mint régen,
s amitől az összes
izmom kiegyenesedik,
és nem tudok tovább
lépni, ülni, de
lélegezni sem.

Az élet úgy múlik,
hogy közben,
mint jég a betonon:
repedéseket keres,
belém nyúl és tör tovább.

Apám koponyájából
kifűrészelt az orvos egy
kerek darabot.
Az intenzív osztályon,
mikor köhögött,
csak úgy dudorodott
a kötés,
s én csak dermedten néztem,
hogy lép ki apám fejéből
az összes gondolat,
hogy emeli meg a kötést,
majd hogy húzza valami vissza.
Minden köhögésnél
azt hittem, meg fog halni,
és reméltem, hogy nem
jön újabb perc az elmúlt
percek után,
tudja, uram, a legszörnyűbb
talán az, hogy nem tudja az idő,
hogy mikor kéne véget érnie,
és pont addig fog folytatódni
a félelem,
amíg az ember nem is gondolná.

Terék Anna (1984-)

Gothár Tamás: Valamivel több, mint kudarc

Első alkalommal sztalkernek neveztél, mert megtaláltalak, legutóbb hi-

ány voltam egy fán ragadt gesztenyehéjban. Az egyre száradó, tüskés bőr-

ben valamivel több, mint maradék. 

Én hallgatok, mialatt legapróbb elemeire próbálom bontani az utca-

zajt. Te megpróbálsz megtanulni elkerülni mindent. Egyikünk sem jár si-

kerrel.

Gothár Tamás (1995-)

Tóth Norbert: Meseszép

Egy észak-amerikai filmfesztiválon
mutatták be az elmúlt években
összegyűjtött sérelmeidet,
mindenki tapsolt, örömünnep, meseszép.
Csak te hallgattál.

Azóta nem szólalsz meg
édesapád nyelvén.
Ezek a mondatok is csak annyira engednek
közel másokat, mint egy korlát
a szakadékhoz és nem látszik,
hogy a perem túloldalán papírvékony
biztonsági háló feszül, de a táj,
na, azért majdnem megérte.

Tedd a kezed füledre: így csak
véred zúgása emlékeztet az elhaladó
vonatok zajára, egy vasúti hídról nézel
május van, csillagok, meseszép,

és azon az éjszakán annyira
egyedül maradtál egy benzinkút
parkolójában, hogy hetekig
csak többesszámban tudtál beszélni bármiről.

Tóth Norbert (2000-)

Babiczky Tibor: Ingváltó ragyogás

Mozdulsz, és mozdulok veled.
És mozdulsz, és nem mozdulok.
Olyan vagy, mint kötélen a csomó.
Olyan vagyok, mint a hurok.

Fellógattuk a világot.
Lebegjen, ki lebegni akar
így. Aki mozdulatlan, aki fut.
Talpunk alatt ropog az avar.

Lebegés, roppanás – ez, ami jut.
Hajnal van, alattunk ráng a föld.
Forog és kering és semmit se tud.
Megőrzöm ezt, mint régi tengerek
rajzolatát a néma völgy.

Babiczky Tibor (1980-)

Szilveszter Andrea: Nem lettünk boldogabbak

Végül leadtuk az összes plusz kilót,
Meg és felvettük a mind a legszebb ruhát,
Megkaptunk mindent, akit akartunk.
Összecsaptuk a kezünk és
És nem volt merszünk feltenni a kérdést:
Boldogabbak vagyunk?
Végül megtanultuk mind a leckét
És letettük az összes vizsgát,
Megemeltek előttünk minden kalapot és
Bezsebeltük az összes diplomát.
De nem lettünk boldogabbak.
Végül megépült a ház,
A nyaraló is persze
És mi rendben tartottuk az összes szobát,
Virágokat ültettünk,
Kitéptük az utolsó gazt,
eltüntettünk minden huzalt és porcicát.
És nem tudtuk, hogy boldogok is lehetnénk.
Megszültük az összes gyermeket,
Kifizettünk minden számlát,
A szabályok szerint játszottunk,
Lenyelni, elnyomni, feledni, eltompítani,
Mig végül meg nem
boldogultunk.

Mezei Gábor: koldus

a magabiztosságomért jöttem el hozzád. de így nem lehettem
nálad. szakadt férfi koldul az ajtóban. ha mindent neki adsz.
megszégyeníted. úgy hogy már ketten vagyunk. a koldus meg
én. tőlem nem te vettél el mindent. neki nem is adhatnál sem-
mit. két érme koccan a kalapban. valaki kivesz egyet. és beáll a
csönd. talán kicsit sokan is vagyunk rá. egyikünk meg fázik télen
a zajos utcán. a másikunk egy meleg lakásban. egyikünknek tüde-
jére megy a betegség. a másikunk belehal. mikor ajtót nyitsz. két
árnyék vetül rád a szembefényben. valaki csenget. egyszerre nyú-
lunk a kilincsért. közöttünk ajtó. senki nincs belül vagy kívül. de
nálad van a kulcs.

Mezei Gábor (1982-)

Murányi Zita: királylány

nekem az a kiskirálylány aki a 2-es villamospálya
korlátján inkább olyan mint Wilde Boldog
hercegének szobra mintha a boldogság árnyékába
fogódzkodna a fekete vasba belekarmol a melankólia
a koronáját szeretem nézni rajta a fekete háromszögeket
ahogy alatta az a sovány fekete test
meggörnyed körülötte nem öregszenek meg
a Duna fölé emelkedő meredek hídpillérek
a háta mögött a kilométeres üveg
amire piros betűkkel írták ki hogy Turkish Airlines
megremeg ha repülőgép helyett felhőnyi cukorsüveget
koccint meg madárszárny az olyan mint egy mennyei bebocsájtás
az ülés maga a tehetetlen várakozás gyerekkoromban én is
ott ültem a tűzijáték fényeiben fürdő korlát
nemegyszer törte föl az ülepem mégis
mintha odafönn egy piros zongorán
játszana isten és aztán leeső petárdák
mártották vérbe apa nyakát
később pont ugyanott szorongatták
meg csak arra már azt mondták hogy a halál
és zsibbadt a keze pedig ha újra fölkapna a levegőbe
gondolom ahogy a királylányé olyan görbe
volt a könyöke a szíve alatt fedeztük föl a sárga nyilat
a nap szúrt a kőbe és erőt gyűjtött hozzá hogy végképp összetörje.

Murányi Zita (1982-)