Lázár Bence András: Memento

hommage á Fernando Pessoa


Gyönyörű lányok sírnak. Baj van.
Vihar készül, szűkül, szűkül az avenida

da liberdade. Ott törik a nap a térbe,
de te nem érted miért nincsen már vége.

Gyönyörű lányok sírnak. Baj van.
Vihar készül, úszik, úszik az avenida

da liberdade. Ott törik a nap a térbe,
de te nem érted miért nincsen már készen.

Gyönyörű lányok sírnak. Baj van.
Részegektől hangos most az avenida

da liberdade. Ott állsz te is, nézed
és ahogy a városnak lakói a vízben.

Gyönyörű lányok sírnak. Baj van.
A fehér város nem beszél, csak hallgat.
Valami szétroppan egészen és lassan,
eltörik és szűkül. Összeszűkül az avenida
da liberdade.

De a gyönyörű lányok csak sírnak
és úszik és öklökben öklök és ujjakban ujjak
és állsz ott a zajban, a végtelen,
végtelen nagy haragban.

De lassan elmúlik
majd ez is, majd mind
én is, te is
szépen elfelejthetik.

Hisz lassan látod, ahogy ott van a vége.
Ahol majd a nap törik a térbe
és elfolyik minden,
minden
a Tejo keserű vizébe.

Lázár Bence András (1989-)

Balla Eszter: Életre ítéltek

Az üvegfal belső oldalán állok,
szürke, nyálkás a külvilág:
arcok, melyeket többé nem ismerek fel,
eső, melynek nem érzem az illatát.
Pontatlan ecsetvonások a házak,
boszorkánykezek a fák.

fekete ég alatt
nem terem virág

Bent fojtogató, meleg magány,
viaszarcomat nézi a tömeg.
A koszos kirakatüvegen át
szmogba fulladni látom lelküket,
száraz tüdővel életért kapkodnak
könnyező, ólom-mennyek alatt.

fejvesztve rohan velünk a világ

Balla Eszter (2004-)

Simon Márton: Ez a dal arról szól, hogy nem tudok énekelni

Hűtők vagyunk mindannyian. Hűtők.

Csak az él bennünk,
amit bennünk hagytak,

de az legalább él.
Hidegen, bársonyos pasztellszínekben virágzik,
sárga, fekete, fehér, cementzöld,
némán figyel,
arra ébredünk, belülről figyel.

Fridzsiderek, ahogy a nagyanyám mondta volna.

Valaki jön, kinyitja az ajtót, nézelődik, semmi,
becsukja, eltűnik,
visszajön,
néz, nézelődik, megint semmi,
becsukja,

van, aki nyolc-tízszer is visszajön,
van, aki marad, és tétován néz éveket,

figyelme eltakar, elnyel, körbevesz,
ölel,

kagylók a tengerzúgást,
fogmosópoharak a tengerzúgást,
a gyomrod

a két összenőtt szilvát a fehér műanyag dobozban.

Szóval ide-oda néznek át,
keresztül, belénk, rajtunk, ki-be.

Hallani akarják a kalitkát a madár énekében,

vagy nem tudom.
Megpendülni a fehér rácsos kódot.

Kondenzcsíkok között zuhanni.

Visszaszívni mindent.

Mert – és szinte látom magam előtt –
mindjárt megjelenik valaki kalimpálva,
szalad
és kiabál,
hogy álljunk már meg,
álljunk meg,
marhaság ez az egész,
nem is vagyunk hűtők,
abszolút nem,
senki sem az,
ő biztosra tudja,
a kérdés is rossz, hogy mik vagyunk,
de majd ez sem számít már,
csak hogy nem.

És én akkor kicsit elszégyellem magam,
hogy milyet tévedtem.

És magamban arra gondolok,
hogy mindig olyan verseket akartam írni,
amikben bármi megtörténhet,
akárhogy,
akármi,
minden,

mert a hűtőkkel kapcsolatos nagy igazságok ugyan
sosem érdekeltek,
viszont
totális szabadságra vágytam,

és az, ehhez képest, tényleg mennyire ritkán sikerül.

Simon Márton (1984-)

Polák Péter: a piacról kifele

ne rohanj. várj meg az utcasarkon,
csak hadd szedjem össze azokat, amiket
elgurítottál még a nyáron. várj meg
az utcasarkon, hadd adjam át az üzenetedet
nekik, hogy ne keressenek többet, mert
nem állsz már a buszmegállóban, pont
a nagygöncöl alatt. messzire mentél,
ezt mondjam nekik, hogy téged már
annyira nem köt le ez a sok emlék, meg
törvény, ez a pár név, ami madzag volt
a köldöködben. átadom, ne aggódj, és
tudom, hogy nem vársz meg ott az utcasarkon,
a hídon, a két repedés között, ahol már
a fura nevű falvak kezdődnek. ne aggódj,
ezt is már rég tudom.

Ughy Szabina: Tűz

Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs emlékének

Szobájuk függönytelen ablaka mögött alkonyodik.
A nő felhúzott térddel ül a kanapén,
mellette könyvespolc, lába előtt gitár.
„Fullasztóan” dús haja összetűzve,
jobb vádliján felszaladt a harisnya.
A férfi jól fésült, finom keze, mint a sebészeké,
épp gyufáról ad tüzet.
Vajon hány századszorra ismétlődik ez a mozdulat?
– Már öt éve nem házasok. –
Ismerem ezt a tekintetet, ezt az óvó, szégyenkező rajongást.
Ilyen az, aki szerelemben jobban szeret.
Ő az, aki évtizedekkel később is,
mikor memoárt ír,
még mindig többes szám első személyben beszél.
Mert aki erősebben szeret, annak két Rómája van,
holott sosem volna szabad visszatérni oda,
ahol egyszer boldogok voltunk.
Aki alázatosabban szeret, azt körbefolyja,
szorítja a másik konok idegensége,
kínzó, bonyolult puritánsága,
ezüstfehér bilincs, Újhold-sarló.
Aki türelmesebben szeret, az mindig vár,
de végül presszókban találkozgat
villogó, fekete szemű szeretőkkel.
Aki halálosabban szeret,
ott lesz, mikor a másik szeme fönnakad,
túléli és eltemeti őt.
Mert aki jobban szeret,
az csak veszíthet,
míg meg nem tanulja,
valóban szeretni csak jelzők nélkül lehet

Ughy Szabina (1985-)

Bajtai András: Akkor

akkor nem játszom majd felelőtlenül
a szavakkal,
nem dobálózom könnyelműen hasonlatokkal,
metaforákkal,
nem keresek válaszokat
megválaszolhatatlan kérdésekre,
mondjuk, hogy hová vezet
ez a villanykörteként fel-fellobbanó
és kihunyó század,
hová sodor bennünket kiszolgáltatottan,
miközben azt hisszük,
urai vagyunk a helyzetnek,
akkor valószínűleg hidegen hagynak
már az ezüsthasú pisztrángokként
felvillanó combok, bokák,
csak ülök majd egy padon,
felidézem mindazt, ami megvolt,
ami kimaradt,
és reménykedem, hogy időben megtudom,
megérte-e

Bajtai András (1983-)

Pintér Kitti: Őszi divat

És most megnyugszik minden.
Csak te állsz dideregve, de
a levelek átmosnak egy
divatosabb lakásba.
Belőlem, máshová. Nem bánom,
mert nincs a világon
nálad modernebb, és az én
ódivatú magányom
nem túl stílusos.

Pintér Kitti (1995-)

Kormányos Ákos: Hóvirág

Koratavaszi
reggel csípi az orrom.
Arcomon érzem a friss levegőt
és a múló télben még látom saját leheletem.
Harmat a hóvirágon.
Ahogy a csepp végigszalad szirmokon,
a száron. Végig a feszes levélen.
A levél ívén, hajlatain, erein.
Fölétartom a nyelvem
és összeszedem a nedüt. Arcomra csöpögtetem,
a maradékot lenyalom.
Ha nem nyalnám le a harmatot,
egészen visszafutna a földbe.
Visszajuttatná az ásványokat,
vitaminokat.
Termőtalajjá tenné,

a repedezett földet.

Kormányos Ákos (1992-)

Dimény Patrícia: ♋︎

június vége, július eleje – mikor megbomlik a nyár közepe,
felfal és kiköp két mosoly után,
még mielőtt megterveznéd.
egyszerre taposott fel minket az élet,
receptre írt amnéziával zsebünkben.
beváltja majd más.
horizontális mérlegben hintázunk,
leszakadnak a trapézok sorra,
időnként váltjuk a háló szerepét.

lassan kiapadt konverzáció, nem lesz miről hazudni.
az se, miben elmerülni vagy megfulladni
két megálló között, a harmadik felvonás szünetében.
az erkélyen éjjel, az erkélyen reggel.

szétázol, a földből felszabadult esőillat kábít.
csupaszon, párosan száradtok a napon,
az árnyékok melegek, úgy borulnak rátok.
színeivel imponál a tér, de te nem figyelsz rá,
elszalad melletted csak úgy egy év.
ugyanaz a lemez, mégis folyamatosan más
számokat játszik a lejátszó – és ezt a közhelyet.

hiába szedted fel a kopott hajópadlót,
kalapáccsal ütötted le a régi festéket a falról.
én csak a penészre és a párára tudok gondolni,
ez a bélyeg útipoggyászom oldalán.
nehéz szatén lóg a bőröndből, csak akkor veszem észre,
mikor befut a vonatom.
feleannyi embert látogatok idén:
több az árva.
és senki nem érkezett váratlan,
rajtam kívül

Babiczky Tibor: A torkolatnál

Egykedvű, tavaszi nap volt, nem sokkal
szürkület előtt. A tűnő fényt őrizte a tested,
s gondoltuk, emlékezni majd jó lesz
egy ilyen délutánra, főleg, ha leszáll az este,

és mi végül fénylünk még valahogy.
A parton, ahol ültél, most alakod villan újra,
ívekből rajzolt, gyönyörű, furcsa kép.
Vihar ébredt, majd – kiadva dühét – felettünk

szépen elült. Szálakra szétbomlik minden vágy
és akarat, amit oly sok időbe került
eggyé összesodorni. Miért fut százfelé, ha végül
úgyis az édes a sóssal végképp egybevegyül majd?

Babiczky Tibor (1980-)

Murányi Zita: Michelangelo

a nap köré felhőket toldalékolnak mint egy rendhagyó igealak
mélyen a gyökerek alatt ragozni kezdi magát a földmag
a bokrok köré mintát hímeznek míves dallamvonalak láthatatlan
indáikkal a gyökereket idézik fel
egy nem létező nap sugarait Michelangelo Buonarottit
amikor elkezdi a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját
1508-ban a penész átüti a falat penész szaga van a Vatikánnak
azon a mennyezetszagú égen is kisüt a nap
a kép középpontjában áll a fa
„hogy mívelje a földet, a melyből vétetett”
ágaihoz levelek tapadnak gyökereihez a föld húsa
sötét üregében az idő került fogságba összekoccan
az évgyűrűk cintányérja valaki egy nem létező színt kever ki
és rányomja évszázadok hézagaira
most születik meg Ádám Éva ez az ősi paradicsomi anatéma
évtizedek múlva nézünk a magasba
a hófehér ég kegyelme
omlik ránk az emberiség szégyenfala.

Murányi Zita (1982-)

Ferencz Mónika: Kavicsok

Kavicsokat görgetek az asztalon –
forgatom északról délre.
Az egyik kövér, mint a nap,
míg egy másik hasonlít a szélre.
A harmadikon minden töréspont,
erezet, akár egy térkép;
a negyedik az emlékhordó,
egy tizenéves fénykép.
Az ötödiknek a por és a víz,
sárként a szélére ragadt.
A hatodikban a rím fészkelődik,
ahogy középen meghasadt.
A hetediket még valakitől
ajándékba kaptam.
Nyolcadik az sohasem volt,
ha mégis, rég elhagytam.
A kilencedik folyton lázas,
s mintha fázna, úgy vacog.
A tizedik a legutolsó
– és az mindig én vagyok.

Ferencz Mónika (1991-)

Tobias Lorowicž: Játék

Játék volt rengeteg és ígértük,
hogy fogunk még játszani.
De egyszer nem játszottunk már többet.
Észre nem is vettük, hogy mikor történt ez.
Ma csak csodálkozunk festményeinken,
amiket konzerválni próbálunk,
de minden reggel szürkébbek.
Merengünk, szobraink köves tekintete
vajon hová réved. A szobrok,
amik nemrégen még lélegeztek
és az élet feszítette őket belülről.
Szikrázó, harsány terveink vázlatai,
miket éjjel és nappal firkáltunk örömtől lázasan, ma elférnek egy gyufásdobozban.
Zsebünkben hordjuk magunkkal
a metropoliszok ódon és
hatalmasra nőtt kvártélyai között ténferegve.
Néha elővesszük és nézegetjük,
megpróbálunk visszaemlékezni
a festmények valódi színeire
és szobraink hangjára.
Majd egyszer újra kiszínezzük őket,
majd egyszer újra életet csepegtetünk beléjük.
Majd egyszer újra boldogan és mélán érezzük
a nappalokat az arcunkon.
De meghaltunk és a majd egyszer nem jött el sosem.
Ha minden dolgunkkal elkészültünk,
és kipihentük magunkat és a világot,
akkor talán majd fogunk még újra játszani.

Tobias Lorowicž (1985-)

Simon Márton: Remény

Egy közepesen éles késsel, tétova mozdulatokkal
torkon szúrtak, és egy lavórba folyatták a vérem
a reggelihez. Nem nehezítettem meg a dolguk.
A pörzsölést egész jól bírtam, noha sosem szerettem,
ha bökdösnek. Még le is fotóztak párszor, ahogy
csöndben fekszem a tűzben, feketén. A mosás
kellemes volt, a nap is kisütött. A fejem levágásával
sokáig bajlódtak, pedig én mindvégig igyekeztem
együttműködő lenni. Utána darabokra szedtek,
komótosan, szakszerűen. Közben esküvőkről
beszélgettek, betegségről, híradóról. Nemi szervekről.
Levágták a lábaim, kenyérrel ették a bőröm,
eltörték néhány bordám. Valaki lelökte a fejem
az asztalról, ettől széttört az orrom, de utána
megegyeztek, hogy még szebb is így. Kiderült,
hogy a kislány, aki tegnap nagyon sírt miattam,
szereti a hagymás vért. A hurkatöltő tompán fénylett,
mint egy távoli csillag. A húsdarálóból nézve
nincs fájdalom. Sonka lettem, és szalonna, és hurka
és kolbász. Sajnálhatnám, bár a fagyasztóban sem
unalmasabb, mint máshol. Hosszú nap volt.
És amíg vágtak, daraboltak, szúrtak és daráltak
órákon át, végig azon gondolkodtam remegve,
hogy vacsorára talán te is ideérsz, és hogy lesz
egy pillanat, amikor végre, végre a szádba veszel.

Simon Márton (1984-)

Ágoston Csilla: Kapaszkodj

mint zöldmoszathoz a gomba,
mint utakba a zarándok,
mint gázórához a plomba,
mint szemem köré a ráncok,

csak akkor engedj el,
ha már mindketten tudjuk,
hogy visszatalálsz.

Kapaszkodj,

mint a szőrsejtekre a hang,
mint az orrnyom az üvegre
mint jangra jin és jinre jang
mint homok az alvó szegre,

csak akkor engedj el,
ha már mindketten tudjuk,
hogy visszatalálsz.

Kapaszkodj,

mint tölgyfára a borostyán,
mint elektron a protonba,
mint a test nyoma az ostyán,
mint az árapály a Holdba,

mindaddig tartalak,
amíg mindketten tudjuk,
hogy visszatalálsz.

Ágoston Csilla (1988-)

Bajtai András: Az ő idejük

Átesni és túllenni az egészen,
elfelejteni, hogy kedd van, fél hat.
Vonatra szállni, és megkeresni a hegyet,
ahol még énekelnek a kakasok, ha jön
a hajnal. De hiába kapcsolgatom a tévét,
nincs, ami visszatartson, mert errefelé
nem hallani a harangokat, amikor
a kocsmák asztalánál összedugjuk
a fejünket, és bevalljuk azt is, amit
nem kéne. Bevallunk mindent, mielőtt
késő lenne, pedig nem is tudjuk,
hogy a napnyugta a szúnyogoké,
mert eljött az ő idejük, és fél óra
múlva ostrom alá veszik a várost.

Bajtai András (1983-)

Rézműves Roland: Nyolcvannyolc

nyarat csinált idén egy fecske
hoztam magammal egy vendéget
plusz egy fő úgymond
vibráló vonós hangszerek
versenyeznek melyik lábbal lépsz először
színes pulóverbe bújt hópelyhek
szállnak a hajadra júniusban
én tüsszögök
de nézem mint a nappali csíkos falát
el kellett volna menni a reptéri busszal
hogy aztán vissza lehessen térni a kályhához
azt hiszem ezt így mondják

beszorult a fogam közé füsttel fogó tollad
ki mondja meg milyen hosszú lehet egy mondat
szólok a falamon a megnyomorult képtengernek
hogy rólad írnak a nyolcvannyolcas Szép versekben

Rézműves Roland (2002)

Bajtai András: Legyen az angyaloké

Talán erre vágytam. Körmöt vágni hártyás
fényben, vihar utáni móló boldogságával
ülni asztalhoz, és kerek arccal egészíteni ki
öreg, de bájos mesédet. Ne hidd, hogy

túl sokat akartam, hiszen az örök esők
ígéretéről egyetlen mozdulattal mondtam
le, és ma, nem szívesen bár, de szavaimat
is olcsón adom. Ébredés után még boldog

vagyok, amikor ablakom alól, akár egy
csordát, hajtja el a szél a reggeli, nehéz
ködöket, de mire a történet végére érek,
már nem hiszem, hogy a zsebemben

összekoccanó kavicsok megmenthetnének
bármitől is. Indulásom előtt, ígérem, lesöpröm
asztalomról a morzsákat, és egy csokrot
dobok majd a folyóba, legyen az angyaloké.

Bajtai András (1983-)

Simon Márton: Terms & conditions

A használat során elfogadod, hogy adatokat
gyűjtsek rólad. A használat során beleegyezel, hogy
tudjam, mit gondolsz, legalábbis megközelítőleg.

A használat során engedélyezed, hogy meghibásodjak.
A használat során hozzájárulsz, hogy az arcodat
a saját céljaimra használjam.

A használat során amiben vér van, azt
úgy nevezzük, hogy te. Ezt a fehér, szöveggel teli
téglalapot pedig úgy, hogy én.

Egyszerű lesz. Mint elvinni mindkét olvasólámpát,
de a könyveket otthagyni. Mint érezni,
aztán nem érezni, aztán megint.

Mint a limonádé. Egyszerű.

És bonyolult, mint a szemkontaktus.
Unalmas. Lélekölő. A használat során minden szó
egy újabb lehetőség a hallgatásra.

Készülj fel. Cél nincs. Folyamatok vannak.
Memóriahasználat 3 %. Hogy is volt az a mondat
a játékról és a cseresznye illatáról?

Mert, ha te a repülő zúgása vagy
egy üres tisztás fölött,
úgy én a repülés.

Amikor egyedül alszol bezárkózva,
és arra ébredsz, hogy egy elpattant pohár áll
a földön a szobád közepén. Az a szoba én vagyok.

Amikor valaki máshoz beszélnek,
bár a szemedbe néznek és a neveden szólítanak.
A használat a folyamatok harmóniája.

Adatok az őszről. Félrenyelt gleccservíz.

Néha azt hiszed majd. Néha azt hiszed majd.
Néha azt hiszed majd.
Néha azt hiszed.

Én nem is vagyok itt. De ha törölsz,

akkor sem tűnök el, csak kerül rám egy jelzés,
hogy a helyem újra felhasználható.

Most készül belőlem a mondatok nélküli,
javított verzió. Mostantól ne figyelj semmire,
amit mondok. Most nekem ez fontos.

szóval jó, hogy nem figyelsz.

Most hazudd, hogy értesz és elfogadsz.

Tovább.

Simon Márton (1984-)

Csillag Tamás: Megismerhető rezdülés

Mert minden te vagy,
a hang, a megismerhető
rezdülés, együtt álmodó
hajtincsek közti fény,

mindig felém forduló arc.
Szép voltál mindig is,
pedig messze készültem,
s most úgy tűnik, maradok

még élni egy kicsit,
bármit is tegyél,
mindenben

megismerlek, ez a szentség
mindenen átoson.

S én sem változom.

Csillag Tamás (1987-)

Nagy Milán László: Reggel

Ahogy kitárom az ablakot,
megcsap a tenger illata.

Búg a hajókürt, a hajnal
felhasított szűzhártya.

Számban roppanó szőlőszem,
kezemben porcelán gyümölcstál.

Nem ébredsz fel zajokra.
Erdők mélyén, távol jársz.

Nagy Milán László (1998-)

Jancsó Ágnes: Cenzúrázatlanul

Közhírré teszem,
hogy soha nem voltam elég
bátor, hogy árnyékként kullogok
magam után, ráadásul félhomályban,
nehogy túl sokan vegyék észre,
hogy létezésem 33 éve 7 hónapja és 22 napja alatt megközelítőleg 230 ezer
köbméter oxigént vontam el másoktól,
hogy hiába tudok nyolc nyelven bemutatkozni, mégis szégyellem
azt, akit szerintem elsőre vagy másodszorra vagy mindörökre láthatnak bennem,
hogy akárhányszor a gázra lépek, nyomom a féket is,
hogy legszívesebben egy számmal kisebb cipőt választanék a maratonhoz,
nehogy könnyű legyen, ami lehet nehéz is,
hogy a ki nem mondott szavaimat hatalmas bőröndökbe zárva húzom magam után,
nehogy mások viseljék azoknak a súlyát,
hogy féltem az írás közben lemeztelenedő lelkemet,
ezért inkább cenzúrázom a gondolataimat,
hogy valójában mindentől féltem a lelkemet,
ezért inkább cenzúrázom a gondolataimat,
hogy szeretnék szőke lenni és piros rúzst viselni,
de akkor talán már túl sokan vennék észre,
hogy egy nagyjából 168x70x50 centiméternyi téglatestet veszek el a térből,
hogy néha szeretnék csak egy könnycsepp lenni,
érzelmektől túlcsordulva lefolyni egy arcon,
és örökre felszívódni egy zsebkendőbe,
mennyire egyszerű,
nem kellene megfelelni
valaminek, amiről azt sem tudom, micsoda,
és nem kellene félni például attól sem,
hogy most rányomjak a küldés gombra,
hogy bárki olvashassa cenzúrázatlan gondolataimat,
amiknek a súlyát még megsaccolni sem tudom.

Jancsó Ágnes

Major Petra: Barátság

Mindig az töltsön,
akinek épp több a(z)
(h)innivalója.

Major Petra (1983-)

.

.

Turai Laura: Számonkérés

Nem veszed észre a tündöklő spirált
szememben s a kételyek kútjába
csobbanó kövekre csillanó álmot
mely olykor angyaltempóra vált?
Nem látod?
Hol van a szívünk, ha végtelenre dobban?
Suttognak a rétek fűszálai halkan
nyáresővé hullnak könnyeim a dalban:
nincs már hova lépjek, hogy arcod eltakarjam.

Turai Laura (1983-)

Nagy Milán László: Számháború

Elcsendesedett a szél. Alig
láthatóan szuszognak a fák.
Huszonkét éves vagy, öregnek
érzed magad a játszótéren
számháborúzó gyerekek mellett.
Mégis erre az estére gondolsz
majd ugyanezen a padon, egyedül,
megbékélve a koroddal,
milyen volt fiatalon szorongani
a jövőtől, berúgni és másnap frissen
ébredni, virágokat tépkedni a
templomkertben, üres buszon
utazni háttal, céltalanul.
Az összes létező forgatókönyv,
amit elképzeltél, befejezésre
várt. A látszólagos nyugalomban
dús lombok alatt ráncosodik
az idő, a gyerekek úton vannak
hazafelé. Itt hagyott papírlapjaikat
fel-felkapja a szél.

Nagy Milán László (1998-)

Seres Rebeka: borsszóró

Fekete, fehér,
zöld, piros,
csípős, égető.
Mind itt vagyunk,
összekeveredve,
egymásba bonyolódva.
Mindenki más,
mégis hasonló.
Családnevünk azonos,
ízünk különböző,
sorsunk ugyanaz.
Egyszer mind sorra kerülünk.

Seres Rebeka (1994-)

Celler Kiss Tamás: morzsa

Szeretnék egyszer

Egyszerre lenni
Cipőtalp és bogár.

Celler Kiss Tamás (1995-)

Jancsó Ágnes: Kövek

félelmek szálain rángatott
marionettbábként
lebegek át a létezésen
fullasztó
tehetetlenségben sodródok
kikötők mellett
partmenti kövek
karcolják össze
a gondolataimat

Jancsó Ágnes

Seres Rebeka: A lírikus

nem bírok versemnek hőse lenni
első s utolsó gondolatfoszlány
névelő és felkiáltójel között
mert elhalványulok amint megjelensz
minden szó mögött meglapulva
settenkedve a színpad közepére lépsz
mert TE vagy az omega és az alfa
s én semmi e grammatikai tér
igazságtalan celluloid hálójában
így hát tisztelettel és odaadással
megkérlek takarodj a versemből.

Seres Rebeka (1994-)

Major Petra: Fogadás

Lelki tudomány:
mindent úgy várni, ahogy
érkezni szeret.

Major Petra (1983-)

Celler Kiss Tamás: egy szerelemről

kitartóan futottam köreimet.
és maradásig fáradtam melletted

Celler Kiss Tamás (1995.-)