A képeket addigra rég a vízbe öltük. A tükrökben is statikus zaj,
de egy arc mindenképp csupa túlzás. Az üres tájat a megfigyelés
ténye lengi be, ez az egyetlen látnivaló, meg a szivárvánnyal szennyezett holtág,
meg a fullasztó, piszkoszöld szürkület.
Ide álmokat terveztünk, oda fényt – aki pontos emlékekre vágyik,
építsen sportpályát. A lelket zaj helyettesíti, ezt próbáljuk túlkiabálni,
pedig néha csak mint sötét szobában a szúnyog, mégsem sikerül.
Amit lehet, dokumentálunk, jobban érződjön a felejtés.
Ami ebből marad, annak amúgy is túl sok lenne három dimenzió.
Ez itt az ártér, itt nincsenek meglepetések, és nem lehet panasz.
Ha olyasmi fáj, amit nem lehet kihúzni, sokáig nevetünk.
Egy-egy nap még, mint földben a tejeszacskók. Egyébként semmi,
csak a fák kontúrjai, meg a hajnal, hogy ezek most vajon madarak vagy kutyák.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése