Györe Bori: Nyúljon be

1.

leszedi a könyvekről a borítót
amikor olvas egy idő után
észreveszem hogy egyiken
sincs csupasz gerincek
jelzés nélkül tapadnak egymáshoz
eltünteti a matt és fényes
felületeket


2.

lakk szárad nem csak
lábujjaim körmén az életemet
is fedi őt a színes bura alá
beengedem


3.

karcolgatja az üveget a faág
senki nem fogja látni de én
megismerem a kis hegeket
levelek dörzsölgetik
az ablakot karnyújtásnyira
kapargassa meg
az én felszínemet ha
kinyitom benyúl?

Györe Bori (1981-)

Murányi Zita: még láttam…

az útszéli tölgyek árnyéka feszült a porba
mint valami finom szürke ruha távolabb kirajzolta
ívét egy ezüstszínű pocsolya belehullva az elmúlás
is kész a megújhodásra két levél között még láttam

az aranyszínű makkot a nap szorította mint szerelmes
az utolsó lehulló rózsaszirmot a földön fekvő árnyékokon
csillant meg a nyirok amin a föltámadás hagyott
lenyomatot a keresztfa ugyanennyire megizzadhatott

a földet járták át sóhajok s halk zörrenésükkel
a mennyeket szakították le a levélkalapok.

Murányi Zita (1982-)

Viola Szandra: A két és feledik napon

Hogyan történt pontosan?
Egyszercsak már nem volt ott, a sziklasírban, a nagy kő mögött?
De én arra lennék kíváncsi, hogyan mozdult meg az első fűszál,
vajon fuvallat jött vagy csak úgy, minden remegni kezdett?
A madarak elhallgattak vagy még hangosabban énekeltek?
Mikor váltak áldottá a környező domboldalak,
megnyílt-e az ég, megfordult-e a patak folyása?
Távoli földrészeken áradások és cunamik jöttek
vagy abbamaradt a hullámzás,
s egy pillanatra kisimultak az óceánok?
A sebek összeforrtak vagy újra vérezni kezdtek,
ásított-e, nyújtózkodott
vagy csak lebegve tovatűnt?
Esetleg álmodott,
arról, mit hoznak milliárdnyi jövendők?
Ki jutott eszébe legelőször,
édesanyja vagy szegény Júdás?
Elborzadt-e, mikor visszagondolt,
milyen volt ez a világ megváltatlanul?

Viola Szandra (1987-)

Kollár Dávid: Rejtély (szerelem)

Reggeli kávé gőze az arcodon,
Nézem, ahogy öltözöl, készülődsz.
Indulnod kéne, de még habozol,
Tétova mozdulattal gyűröd a párnát.
Az ágynemű, mint egy használt papírzsebkendő,
Magába szívta testünk illatát.
Mi ez köztünk? Szerelem? Megszokás?
A hétköznapok taktusa:
Együtt főzés, mosogatás, netflixezés,
Veszekedés és szeretkezés.
Néha unalmas, néha elviselhetetlen,
De olyan ismerős, mint a lábnyomaid a parkettán.
Talán ez maga a szerelem:
Beletörődni a másik létezésébe.
Egy este majd, mikor a szemetet kiviszed,
Rádöbbensz, hogy több ez, mint megszokás.
Hogy a létezésed szövedékébe beleszőttem magam,
Hogy nélkülem máshogy festene a nappalod.
Akkor talán majd rám nézel,
Maszatos arccal, kócos hajjal,
És azt mondod: „Hé, örülök, hogy vagy nekem!”
És akkor minden a helyére kattan.
Addig csak sodródunk,
Mint két falevél a szürke folyóban.
Hol össze, hol szétvisz minket a víz,
De valahogy mégis együtt utazunk.

Kollár Dávid (1993-)

Nagy Balázs Péter: titkaink

Valami teljesen jelentéktelen, rutinszerű dolgot csináltam éppen.
Majd este lett, éjszaka és reggel, míg én ugyanazt a
rutinszerű dolgot csináltam. Nem tudom, ablakon bámul ki így
az ember, csalódottan a fákat figyelve vagy a felhők
vonulását. Titkaink is így dagadnak észrevétlen,
ahogy éljük az életünket. Mennyi idő elfelejteni őket?

Huszonnyolc év házasság után például, mennyi idő elfelejteni,
hány cukorral itta a kávét?
A rutinszerű dolgok milyen könnyen esnek ki a kezünkből.
Elmondtuk szüleinknek elégszer, hogy mindennek ellenére
nagyon szeretjük őket? Vagy csak akartuk, hogy tudják, ahogy
tudjuk magunk is jelentéktelenül, rutinszerűen. A titkaink, ha
nem figyelünk, úgy terjednek szét életünkben, mint nagyanyám
takargatott mellrákja, gennyes csomóba rántva a mindennapokat.
És néha teljesen jelentéktelen dolgok híznak titkokká.
Egy szerető, egy lefejezett porcelánzsiráf, egy széttaposott gombfoci,
a vágy, hogy bántsuk a másikat. Vagy csak az eltakart meztelen
igazságok, amelyeket nem kellene külön magyarázni, innen-onnan
körülírni, csak – nagy levegő és kimondani mind.
De szinte lehetetlen. Mert titkokra vágyom, mert szükségem
van rájuk, mint egy alattomos, rossz szokásra vagy
mint feloldódni egy ismerős illatban beszállva a liftbe vagy
boldognak lenni egy őszinte közhelytől anyám szájából.

Valami teljesen rutinszerű dolgot csináltam éppen. Zenét hallgattam.
Majd este lett, éjszaka és reggel, míg én azt a zenét hallgattam újra
és újra, gyerekkorom háttérzaját feloldva egy álmatag női hangban,
mert aznap is, mintegy jelentéktelenül ezt hallgattam részegen,
mikor meghalt az apám, akit titkon nagyon szerettem.

Nagy Balázs Péter (1994-)

Viola Szandra: Kedvesé

Szúrós tekinteted: tűpillák,
egy pillantás, egy öltés a világba.
Nézésed, tested kibontva,
hajad is, szétterül, mint kicsomagolt ajándékról a papír.
Játszunk: kő, papír, olló.
Kőhallgatás. Papírbőr. Ollószó vágja
a meztelen király némaság szőtte új ruháját,
egyszerűen leakasztanám a zajról a csendet, és azt teríteném rád,
hogy végre egészen nemes anyag fedje testedet.

Viola Szandra (1987-)

Babiczky Tibor: Vákuum

Mint egy használaton kívüli
vasúti híd traverzeit a rozsda,
lassan és visszavonhatatlanul
kikezdi a lakatlan eget az alkonyat.
Szürke szél simít szürke arcokat.

Apró pöttyökben felizzik az ég
serpenyőjén a holt anyag.
Nagy zivatar volt. A csatornarács
felett örvény pörög.

Akácvirágok sárga masszája
a földön. Elfolyt a víz, az örvény
örök. Egy férfi megáll a járdán
és a földből kifordult fa gyökerére köp.

Babiczky Tibor (1980-)

Murányi Zita: fönn most

fönn most is tűz ragyog
a világosság ülteti ölébe a napot
és lázasan szitálni kezd az aranypor
ami fényesre vonja a sárga kalapot

az eresz fölött sovány galambok
zörögnek mindegyiken hiányos a toll
míg rendbe szedi magát az apró csatasor
ami éled imitálja a haldoklót
a rebbenésre vágyok
hogy a kínos zajban valami fölemelkedik
hirtelen szürke színt ölt az aranyszínű távol
és az ébredésnek is beesteledik

a sötétben újra az ég ölébe bújva kigyullad
az ezüstszínű sarkcsillag köré az éj
még ezer fénycsóvát fújhat és őrlángjaként
lobognak a mindenséget átölelő sírboltnak

Murányi Zita (1982-)

Viola Szandra: Csak egyetlen helyen ismerik

Csak egyetlen helyen ismerik a valódi színeket,
ahol azok nem léteznek.
Az árnyalatokat ők találják ki,
azokat használják, gondolatok helyett.
Ott, téli éjszakákon
lila bársony a levegő,
a gyümölcsök mind vörösek,
mint az éhség,
az ivás eggyé válás a vízzel,
a szomjúság a víz követelése,
ezért szintén vörös,
tenger is, kő is változatlankék,
és decemberben sincs hidegebb,
csak több a fehér és a kék a levegőben.
Születés is, halál is színarany.

Viola Szandra (1987-)

Nagy Tímea: Buciotti

Utolérnek az évszakok a gyerekszobában.
A bizonytalanság, hogy nélkülem álmodnak,
hiába nyújtózkodom, lassan kinőnek engem is.
Gyéren szállonganak az emlékek, a legtöbb
az ágy alá esik. Amikor felébredek, nem tudom felidézni,
hogy hívták az umbriai baba formájú kenyeret,
amit húsvétkor, maradék tésztából gyúrnak az anyák.
Egymás mellé rakosgatom a konyhában a törött porceláncsészék
füleit. A gézen a kékek csak majdnem ugyanolyanok, a fehérek
elütnek egymástól.
Mi lesz, ha majd egyszer mi is.
Ki fog emlékezni közülünk, hogy melyik könyvsor mögé
rejtettük a szilánkokat.

Nagy Tímea (1985-)

Lázár Kinga: Télutó

A fenyvesek felől érkezik.
Tollait hullatja mindenhova,
mint egy vakarózó angyal.

Hallom köhögéseit az ajtó előtt,
kint kaparássza a deszkát.
Majd várakozásában rágyújt.

Néhány napig tart a játék,
míg kalácsillatát megérezve beengedem.
Lustán heveredik le a gyapjúpokrócokra.

Itt ragad nálam már idén,
meztelen lábfejét nézem.
Összeseperem a tollakat.

Lázár Kinga (2001-)

Murányi Zita: áldás

számomra az áldás amikor valami láthatatlan erő
izzó hővé kovácsolja a sugarak milliárdját
a felhők közt egy hatalmas sárga szívdobbanás
bontogatja a nap millió szirmát

hogy van még isten érdemes átvészelni az éjszakát
talán ennyi a hétköznapi föltámadás
az ég mint egy rendíthetetlen mozsár
őrli föl saját mulandóságát

a csönd is áldás amikor sárga cimbalmát
hasítja el százezer napsugár meghallani
az isten visszhangját de most még csönd van
léptek zaja sem veri föl a böszörményi utcát

két halvány napsugár cirógatja a felhők
kulcscsontját a korbács
ezek az apró felhőmorzsák
a mennyeket is fölkoszorúzzák

és ha az áldás onnan se látni tisztán
hány esőcsepp gördült át
az isten arcán míg el nem
takarta a szivárvány.

Murányi Zita (1982-)

Csiby Édua Boglárka: csendbontás

szétbontottam a csönded,
kettévált a világod,
a szárnyán töredezett ki nem
mondott szavak balra,
a kapun hagyott belső hanyagságod
jobbra.
nem feleselt végre a semmit mondás,
helyetted is zenélt.
fákat ugrott át kétségbeesve,
az esőt elfedte vakságával,
színezte az elképzelt nyári vásár.
de a fűzfákon fent ragadt,
a gyökerekig el sem juthatott.
útra kelt benne a kedvenc számod.
énekeld újra a csönded,
amit most megénekeltem nélküled.

Csiby Édua Boglárka (1993-)

Babiczky Tibor: Szentháromság

Mint fenyvesek között, a völgyben,
    Egy vonat magányos hangja,
    Ahogy visszaverődik a
Hegyekről s eltűnik örökre,
Falióra kattog az ebéd
    Lőasztal fölött; kínlódik
    A számlapon körbe-körbe,
Mindegyik másféle futással,
A három óramutató, két
    Lomha vadász az iramló
    Préda nyomán, három láncra
Vert kutya a gazdátlan közép
Pont körül, fent üres tál a nap,
    Pedig nem több az egész, egy
    Földbe szúrt pálca árnyéka
Délben, amely nem mér, csak mutat.




Babiczky Tibor (1980-)

Kollár Dávid: Érkezés

Mint a pásztorok, foszlott subával
botorkálsz a fehér éjszakában.
Vonszolod magad hazafelé,
ajándékokkal megpakolva.

Ott dideregsz a jászol mellett, kalapod mélyen a homlokodba húzva,
mint aki messzi, idegen földről érkezett,
hogy egy pillanatra otthont találjon a rideg éjszakában.

Hosszú volt az utad idáig, tele rejtélyekkel és tévutakkal.
Most mégis úgy érzed, nem mehetsz tovább,
nem térhetsz vissza az éjszakába.

A jászol mellett kell maradnod Betlehemben
Maradsz, mert valakinek mindig maradnia kell

Kollár Dávid (1993-)

Nagy Tímea: Mint imádság

Fehér ívekben ereszkednek a sirályok a hóra, 

összekulcsolt kézből hirtelen kiengedett 

selyemkendők. Hieroglifákat hagynak 

a szemek körül környezetszennyezett fájdalmaink. 

Tavakba gyűlnek az esti órák, felfűzve várják a fények, 

hogy jobb sorsuk legyen, mint a januárban száműzött

 karácsonyfáknak. 

Milyen esése lesz az anyagnak, ha a hímzés rákerül. 

Nehezebb vagy könnyebb leszek, amikor esténként

 kimondom neved.

Nagy Tímea (1985-)

Zsigmond Eszter: Eszter átalakul

Emlékszel még az első párbajunkra?
Belém csapódtál, mint egy apró vasmag.
Úgy gyógyultál belém; el is feledkeztem
a hús és lélek közti titkos kémiáról.
A szívem most egy egészséges alma;
olyan egész, súlyos, mozdulatlan.
Körédédesedtem.

Nagy Tímea: Árnyékos helyen

Lassan állnak szájra a szavak. Ismeretlenül csengenek,
mint elhunyt szeretteink nevei, amikor először mondják ki
őket a legkisebbek, akik sosem találkozhattak velük.
Ilyenkor meghajlik odakint egy ág, a helyére kerül
valami. A szomszéd lakásban lemegy egy kisfiú
láza. Nem viszi el a fagy a fákat a kertben.
A trópusokról visszatérnek a tapétákra
a dédi szobájában a madarak.
De nem tudom, ki ültette a nefelejcseket.
Aki nem akarta, hogy elfelejtsék,
vagy aki nem akart felejteni.

Nagy Tímea (1985-)

Nagy Brigitta: Fordul

rendet kellene tenni
felkaparni a mindennapok lerakódásait
megtalálni amiről nem tudod
mikor fordult át észrevétlen a másik oldalára
pedig sokszor olyan könnyűnek ígérkezik
reggel jólesik az aprólékosan elkészített kávé
meg a szavidőn belüli toastkenyér félig megpirítva
a szobanövény élénkzöld létezése bizonyítja
hogy a gyökérzet épp annyi tápanyagot kap
amennyire szüksége van a fejlődéshez
a könyvtári könyvek időben kerülnek vissza a polcra
a csekkeket nem kíséri felszólító levél
és az ismerősöktől kapott üzenetek
mindig az utolsó találkozóról szólnak
amit feltétlenül meg kell ismételni
mértéket tartok
tartom a mértéket
de amikor átfordul
akkor történik valami
amiről nem beszélhetek
amikor csukva maradnak
az ágy alatt felejtett könyvek
és éjszaka túl sokat szemlélem a sötétséget
a kávé hidegen tej nélkül is elfogy
a növény meg mint a merülő telefon
majd úgyis túléli valahogy
az evés ösztönszerűsége ingerültté tesz
a pénz jelenségét hirtelen mégsem értem
hallgatok mindenkit
de a közlésem megakad
a társaság feszít
a magány szorít
nehezen látok ki a szabadba
elvonja figyelmem
az ablak két üveglapja közé szorult
katicabogár teste
színétől már megfosztotta a nap
kavicsnak tűnik mozdulatlan
és ahogy elemzem egykori mintázatát
eszembe jut
azon a napon veszhetett el
amikor annyit nevettünk
hogy már nem érdekelt
ki milyen számot dobott
talán a szekrény alá gördült
ott van amit keresek
kavicsnak tűnik mozdulatlan
négy fala közt találok magamnak helyet
egyes vagy hatos
ha újradobok

csendben vele fordulok

Nagy Brigitta (1987-)

Babiczky Tibor: Találkozás

Beszéltem hozzád, de nem figyeltél.
Apád, akit reménytelenül
szerettél, meghalt. Apámból kiszerettél.
És most, hogy arra vársz, beszéljek,
hallgatok. Olvadó jéghegy
vagy. Léket kapott hajó vagyok.

Az ütközés pillanata: valós idő.
A többi másféle számítás.
Távolban idegen kikötő.
Olvad és süllyed a világ.

A hajó hamarabb, mint a jéghegy.
Nincs „innen nézve”, nincs „saját valóság”.
Tény. Ahogy születni és halni tény.
A dolgok rendje. A fatörzs
erősebb, mint az ág.
Lombok fölött szitál a fény.

Babiczky Tibor (1980-)

Kovács Kristóf: És ezt hagyni

Semmit se találok. Azt se
amit eddig mondtál,elvesztettem a lapokat, elmúlt
néhány éjszaka a semmiben.
Talán az egyszeri, elszállt perceket,
azokat kéne még lírájában elfojtani.
De ez nem vers, csak halogatás.
Pedig én kérdeznék olyat,
hogy nem mersz majd válaszolni rá.
De egyelőre semmit sem
találok. Szétszórt vagyok. Hol a csönd.
Meg béna. Leesik a kulcs, mellé
öntöm a vizet, szempilla esik a tejbe.
Nem értek rajtad kívül máshoz,
csak ehhez a kimondhatatlansághoz.
És ezt hagyni. Hagyni széjjel mindent.
Nem is keresni. Véletlen nehogy szembe jöjj.
Amúgy mindig erre járok reggelente,
ezen az úton, erre csak a bambulás van,
hogy nem akarok rád emlékezni.
Meg üresjáratok.
Van itt a közelben egy benzinkút. Ide hozzák
tankolni a buszokat a Népligetből

Kovács Kristóf (1993-)

György Alida: Vándormadarak

szétosztódom a terek között
több mint amihez már kötődni tudok
maradnék bárhol talán éppen veled és játszanánk
tyúk vagy kakas te mindig rosszul tippelnél
amin én nevetnék ilyenkor tavasszal szokás
visszatérni a régi helyekre házat építünk
a diófára és berendezzük a kisszobát

mi nem megyünk haza ezt sejtik ők is
akik ott ragadtak a hegyek között
a madarak röptét figyelik mégis és a széljárást
ők még úgy tanúlták hogy akármilyen
messziről de a vándorok mindig hazatalálnak
mint aki háború után fogságból szabadult
ő a dédapád egészen szibériából úgy mesélik
éjszakánként döglött lovakkal takarózott bordacsöndbe

György Alida (1995-)

Harka Sára: Fogyókúra

Ideje leadnom
az évek alatt rám rakódott súlyt,
megszabadulni a feleslegtől,
hogy pehelykönnyűnek érezzem magam,
tündöklőbb formámba kerüljek,
úgyhogy állhatatosan edzek,
napról napra alakítom magam,
és leadok másfél kiló másoknak megfelelést,
fogyok öt centit a túlnagyacombomból,
leizzadok magamról tíz deka teljesítenemkellt,
leadok négy kiló szorongató emléket,
olyan helyekről, hol nem is tudtam,
hogy súlyokat tárolok,
lefogyok fél kiló majdalkalmazkodokot,
ellenben felszedek magamra száz gramm fontosvagyokot,
elengedek húsz kiló ellenem vétett bűnt,
szélnek eresztek kilenc különféle tartozást,
karcsúsodom az önostorozásban,
leizzadom a maradjakcsendbent,
és hízok helyette kicsit a hangszálaimra,
leadom az egykori alakom utáni sóvárgást,
és kidobom a mérlegemet.
Mióta napról napra formálódik az alakom,
muszáj lecserélnem a ruhatáramat,
letekerem a nyakamról a fullasztó emberek sáljait,
lerázom a vállamról az irigyek hangjának boleróját,
ellenben fel merem venni a nemálljól nadrágot,
kiürítem a zsebemből a vásárlással vigasztalódó tárcámat,
elengedem az ajándékba kapott, de sosem szeretett holmikat,
kevesebbet hordom a sikereimet zsugorító szemüveget,
elajándékozom a háthavalahabelefogyok szoknyákat,
lecserélem a berögzött, tanult bakancsot
egy saját kezem által formált,
pont rám illeszkedő
rózsaszín szandálra.
És máris:
mennyivel könnyebbnek érzem magam.
.

Kollár Dávid: Taormina bel canto

Nem kérdés, nem válasz,
csupán ott és akkor,
szem, ég, horizont,
egymásba omló kék,

Nincs itt semmi más –
egy mozdulat, vízben állva ő,
sziklák között,
úszó világ, mély csendben,
közöttük: világosság.

Kollár Dávid (1993-)

Taizs Gergő: Fordulatok két téridom életében

Fordul a labda.
Begyakorolt mozdulatok
felette, alatta.
Unalmas gördülékenység.
Elég egy fuvallat
vagy a vízszint hullámzása,
és a test könnyedén
megindul, gurul tovább vagy
éppen csak moccan.
Nem hiába övezi érdektelenség,
hisz elkerüli skandalum és bulvár.
Gömbfelületbe kapaszkodni
hogy is lehetne? A kocka triumfál.

Fordul a tömb.
Fordul a kocka.
Sarkos megfogalmazás, szin-
te fogvacogva.
Hogyan korrelálnak szögek és élek?
Lapján ül a mozdíthatatlanság.
Megbillenő kőszobrát
ledöntik. Oldalára fordítják,
hogy rögtön megmutassák
a másik arcot, mint a kerubok,
ahogy galoppoznak a Tejúton
a vaskos látomásban. Lépteik nyomán
kisbolygók cuppognak.
Csillagfény-granulátum, laktóz-félhomály.

Mégis,
legyen a világ gömb-
szerű legalább,
és a beszéd egyenes.
Valahol már talán
tervezik a kereket.
Tompuljon a fejszeél,
görbüljenek gömbbé a téridomok.
Végül minden összeér,
egymásba simulva ad élni okot.
Feltűnés nélkül történjen
és kockázatmentesen,
a maga természetességével.
Nincsenek fájdalmas élek,
tömegsírok, kipusztulások.
Meszes gödör sincsen,
ha hiányzik a szándék,
de ami helyette lehet:
fesztelen labdajáték.

Taizs Gergő (1984-)

Mechiat Zina: Piros villamos

Idegen országok tömegközlekedésére emlékeztetsz.
Ismeretlen nyelven motyogó utasokra
a piros villamoson, akiknek az öregszaga,
siltes sapkája, candy crushon csusszanó
műkörmös mutatóujja ugyanaz,
mint a hármas metró utazóközönségének.

Bermuda háromszögből jöttél,
és nem viszel haza.
Feleslegesen kényelmetlen
utazás lenne, mondogatom,
hiszen itt is léteznek még
jegypénztárak, telefonfülkék,
haszontalan délibábok,
a nosztalgia újdonságai.
Autóút, erkölcs, tetkós rágó,
detoxikáló maszkulinitás,
nyomógombos telefon.
Onnan származnak,
ahonnan érkeztél,
ebbe a számodra különös,
de valahol mégis
ismerős valóságba.

*

Bermudák találkozása tilos,
mondtad, aztán összekoccantunk.
Kicserélődtek a nadrágjaink.

*

Most már én a kék metrón,
te a piros villamoson,
külön bejáratú bermudánkból
kukucskálunk egymásra.
Csak a combunkon feszülő
ismeretlen nadrágot simogatjuk
bele a bőrünkbe.
Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak.
Ezt mondják a szavak,
de valójában azt jelentik:
csukjátok be egymás szemét.

Mechiat Zina (1991-)

Pásztor Andrea: Azonos

A hullámzás csak egyirányú lehet,
mégis kétfelé lök,
mert létezését a távolság
és a kitérés határozzák meg.
Felbukik, eltűnik,
ez a viszonyrendszere.
Felbukkanunk, eltűnünk,
különböző társas alakzatokban,
és a nyílt közvetítő közegekben
a teremtett hullámok a relációk.
Hullámaink vágyak,
megvalósulásuk képzelgéssel kezdődik.
Ezt hívjuk vágyakozásnak.
A vágyak eredete ismeretlen,
csak felülírjuk
az emlékekhez ragasztott elképzeléseket.

Az anyag kettős természete,
a térben elmozduló haladó
hullámok kiszolgáltatottjai vagyunk.
A partról minden tenger végtelen,
nincs két egyforma kiterjedésű,
és ugyanannak a tengernek
sem állandó a mérete.
A vízben a hullámok
csak a felszínen láthatók,
ha alájuk merülünk, kizárhatjuk őket.
Fény és anyag vagyunk:
egyszerre rendelkezünk
két kontrasztos tulajdonsággal.
Ez az egyensúly.
De a balansz nem optimum:
a Földön is van két ellentétes pont,
ahol minden azonos.

Pásztor Andrea (1990-)

Urbán Andrea: Arról, ami ma történt

Utána selyempapírba csomagolt
bonbont hagytál a dohányzóasztalon.
Mellette egy idézetet, amely közel
sem képes elbeszélni
a jelentéktelen apróságok
háttérzaját. Hogy miért mosolygok
egy simítástól. Néha minden
rendben van, mégis méltatlannak
érzem magam. Nem tudok
mit írni erről az estéről.

Urbán Andrea (1998-)

Babiczky Tibor: Knósszoszi út

Kövér mezőkről a vérrel festett város irányába
fordulj, s ne csak elviseld, értsd meg a sok keserű arcot.
Ismerd fel, hogy a végzet minden halandót egyfele int,
és a végső út előtt – mire készül mind, ami él –,
a fájdalom, akár a fenyők, egekig felnő,
és nincsen más lehetőség, de kioltani érzetet,
álmot, hogy legalább búcsúzni maradjon idő.

Babiczky Tibor (1980-)

Csáki Botond Benjámin: lemondtam arról hogy azt mondjam amiről le kéne mondani

párnát szorongatok
néha megeszem
más is párnát szorongat
néha megeszi
az ő párnája pöttyös
a hóesésbe is ezeket a pöttyöket képzelem
ahogy lassan egybefolynak
és az lesz belőlük ami lassan hömpölyög
magába foglalva azt az értelmet
amit a kézírás ad a szövegnek
mert aki egyedi az belebeszél a párnájába
és lassan lenyalogatja a pöttyöket róla
majd arról mormog
hogy égetik a nyelvét

minden csak kontextusban érvényes
szentistvántelep december 12. 15 óra 44 perc
szentendre felé induló hév
visszaszámolok a harmadik kocsitól
ennyibe talán beleférnének a szavak
ha egyesével kihúzogatnám őket a párnából

Murányi Zita: csigaház

hiába mondtam vigyük haza a megsemmisülést
préseljünk albumba egy megkövesedett
percet a csigaházak konok hallgatását
és a roppanást is vigyük magunkkal
amikor véletlen mégis összetapostad az egyiket
ketten voltunk de a félelem elszigetelt
és a meszes váz sem akart egészen elporladni
a földbe mosódtak körvonalai

Murányi Zita (1982-)