És akkor láttalak utoljára. Legalábbis sokáig
ezt hittem. Aztán tíz évvel később váratlanul
összefutunk külföldön, egy idegen városban,
ahol azelőtt nem jártam. (A sínpár kilátástalansága,
hogy látszólag találkoznak, de sohasem ott,
ahol egymásra várnak.) A sarki kávézó teraszán
Satie szól, talán ezért is van, hogy a kelleténél
tovább fürkészem a közeli könyvesbolt kirakatát,
ekkor köszönsz rám. Meglepődésem tükrözi arcodat,
a tiéd az enyémet, és így tovább, zuhanunk
a végtelenített képbe. Tagoltságunk megfeledkezik
magáról, a kelleténél tovább bámullak, mire hirtelen
megszólalsz. Kiküldetésen vagyok, magyarázod,
én látogatóban. És amúgy? Nem sok, de épp elég.
(Közel négyezer napnyi kreatív ébrenlét, sőt,
virrasztás után, miközben minden lélegzet újabb
kis halál, nem sikerül egy valamirevaló mondatot.)
Felnevetsz. Pedig mindent megtettem, hogy kevésnek
bizonyulj (kérjük, halkítsa le közérzetét),
mégis magunkba roskadok, az utcafront rám görbül,
tágul a táj, akárha halszemlencsén át, és nincs már
idő, se visszaút. Elbújok az eseményhorizonton túl.
Taizs Gergő (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése