Necz Dániel: Emlékház

Tested furcsa nyelvét jó volt megtanulni,
nem beszélte senki más, csak én. Most,
ha újra hozzám érnél, talán nem is érteném.
A tükörben egy-két mozdulatod
elmosódva, újra látom, és visszhangzol a csupasz,
képek nélküli falakban.
Ha unatkozom, kopott tárgyakból összeraklak -
berendezlek magamban.
Aztán este az álmos felhők közé fújlak -
régi cigarettádból, amíg az ízed érzem.
Elfüstölögsz, lassan hajnalban. Nem marad rólad,
csak egy hamutálnyi emlékem.

Necz Dániel (1989-)

Taizs Gergő: Lázár álma

Ilyen a világ, és már nem tudod komolyan venni.
Látsz esőcseppet tócsából kihasadni, vissza-
hullani az égbe. Folyót, ahogy a tengerből
völgyhajlaton át patakokká bomlik szét,

felkúszik a hegyoldalba, és forrásként megbújik
a sziklahasadékban. Megérted végre a talajvíz
türelmes áramlását, mint hajszálerekben a zajló
vért. Nem félsz eggyé válni a semmire sem

emlékeztető némasággal. Itt csend a lelke mindennek.
Úgymond. Majd az ismerős megszólalás. Fénye, akár
felsőbb hatalom, lomhán áttűnik a dolgokon.
Megriadsz. Felkelsz. Nem félsz. Jársz.

Taizs Gergő (1984-)

Károly Dorina: Zajban a csend

Ülök a kádban, távolodni
látom a habok vonulását,
ahogy testem elmerülő fehérjein
megakadni tűnnek majd
szétpukkadnak azok a formák,
amik ilyenkor szét kell hogy pukkadjanak.

Nem kérdeztél semmit
a tegnapi napról –
nem is mondanám el mennyire
szétválaszt minket minden nappal
előbbre ez a be nem teljesülés,
a nemtörődömség egyszerűbb minálunk,
mint a hófehér és összekuszált hallgatás.

Zajosak a napok ebben a csendben,
belemászik az űrbe minden
kicsinyes és törékeny vádaskodás.
Nem kérdezel, de nem is mondanám el
milyen képlékeny vagyok, most már
saját kijelentéseimben hordozom
a fenyegető magányt.

Károly Dorina (1996-)

Sztaskó Richard: számon tartom a

számon tartom a
    rám hullott eső-
cseppeket és azt
    kell hogy mondjam
egészen jól
    esik a tudat
miszerint
    érdeklődési köreink
tökéletesen
    fedik egymást

Sztaskó Richard (1987-)

Terék Anna: közelebbférkőzés

Lennének hajlékonyabbak a szavak...
Összehajtogatnám mondataimat
egészen kicsikre,
hogy a zsebedbe férjenek.
Hogy a kulcsod és
a kirándulásra vett
buszjegy mellé kerüljenek.
Olyannyira közel hozzád,
hogy csiklandozzanak
nadrágod vékony textiljén át,
ami elválasztja őket bőrödtől.

Terék Anna (1984-)

Endrey Nagy Ágoston: Prím

A macskakőről már lekopott
a pár évtizednyi holdfény, most
mégis olyan érdes, mint a beismerés
sebhelyes bőrfelületei.

A gömbjuharok kiszámítható folytonossága,
mint a középszerű filmek
ismétlése ünnepnapokon, ugyanúgy
részei az egyre közeledő megszokásnak.

Mintha egy autó csomagtartójában
álmodnék megkötözve. Pontosan tudom,
meddig szállhatnak a gondolatok,
és minden egyes döccenés
elütött állatok képeit löki álmaimba.

Ha felébredek, mindig a gömbjuharok
koronája jut eszembe először,
ahogy óvnak egy-egy verébfészket,
mint a külvárosi, platán- és tegnapszagú panelházak
néhány szerelmet, árokban hagyott kerékpárt,
nevetést, halálesetet, egy kóbor macskát.

Ablakaikban egyre mélyülnek a fények,
üres szobáikban nő az árnyék,
mintha együtt készülnének egy
utolsó, mindent elsöprő alkonyatra.

A lakótelepi sövény alá néhány közösülés emlékét
fújta be a szél, túl könnyűek voltak ahhoz,
hogy másnap is emlékezzenek rájuk,
és most a feketerigók szórják szét az
elszáradt mozdulatokat.

A kimondott érzelmeken már nem lehet változtatni,
de a csavarokat még kilopkodhatjuk a tartószerkezetükből,
és az anyákból karkötőt vagy nyakláncot
készítünk egymásnak.

Te vagy a kedvenc prímszámom, a félelem.
Nem tudom, és talán nem is számít,
hogy valójában mit gondolsz,
csak az arcizmaid rándulásaira figyelek,
amikor arra kérlek, hogy holnap éjjel
egy csendes, nyugodt helyen
húzzuk ki a hallgatás biztosítószegét.

Endrey Nagy Ágoston (2002-)

Weiner Sennyey Tibor: A tulajdonról

Csak a fák és néhány mosoly
Amit szobák sarkából
És csak a derű csak a fény
Ez minden ami a tiéd
A többit kezd el szépen
Visszaadni csak a sarok
Ahol a mosoly figyeli
A térre nyíló tág szobát

Weiner Sennyey Tibor (1981-)

Taizs Gergő: Látszólag

Tíz éve nem találkoztunk.
Éppen ennyi ideig tart,
fejtegetted, míg az emberi test
összes sejtje lecserélődik.
A holdfázisokra hivatkoztál
és emberciklusnak nevezted,
ami újembertől újemberig tart:
a létezés újrarétegződik,
a szervezeten belüli arányok
finoman eltolódnak.
Önmagunk parafrázisa leszünk,
mégis szeretnénk hinni
a lakályos változatlanságban,
hogy a valóság nem vibráló
tükörkép, nem előbb
ígért üdv, aztán délibáb,
hogy arcunk az enyhe eróziót
– a mélyülő árkokat, az épülő halmokat –
leszámítva ugyanúgy veri vissza
a fényt, mint azelőtt, és ez
ne tévesszen meg, mondtad,
hiszen régebben, szombat
éji korzóink során a holdfénytől
is lebarnultunk, de ábrándos
bőrünkön mostanra kormossá
kérgesültek túlviselt dolgaink.
(Tíz éve nem találkoztunk,
mondod majd egyszer ismét
valakinek, aki felismer-
hetetlenségig hasonlít rám.

Taizs Gergő (1984-)

Skobrák Máté: Tektonika

Mindenkiben más repedések mentén
keletkezik szakadék.

Nyilvánvalóan létezik, de magában
minden földrész megnevezhetetlen.

Kitüremkedik a magma, lehűl és megszilárdul.
Így nő az óceán igazságaink között.

Mind a víz felé vesszük az irányt,
és a túlpart biztos tudatában
a legfontosabb mondatokat végleg elfelejtjük.

Skobrák Máté (1990-)

Andrij Ljubka: A legszebb

Jártam városokban, voltam múzeumokban,
Vándoroltam hegyek közt,
Néztem napfelkeltéket és napnyugtákat,
Láttam természeti csodákat,
Csodálkoztam festményeken,
Megálltam szobrok előtt,
Felnéztem az égre, a felhőkre,
Nem tudtam levenni a szemem az óceánról,
De a legszebb dolog, amit az életemben láttam –
A két fogkefénk, ahogy együtt pihentek a
Fürdőszobában, egy idegen város szállodájában,
Ahol először ébredtünk együtt.

Forró, áttetsző nyári levegő,
Cserzett bőröd és a forró szél,
Egy folyó, amelyben a víz melegebb volt
A lélegzetünknél.
Éjszaka csak a szúnyogok zümmögését
Lehetett hallani a nyögéseid mellett,
Aztán a meggyulladó cigarettavég,
Csendes beszélgetés.
A telefonok lemerültek másnap,
Egyedül maradtunk a fákkal, és
Mint kiderült, az egerekkel, akik
Este szétrágták a hátizsákomat és megettek
Minden ételt: kenyérmaradékot, hajdinát,
Egy csomag csipszet, kekszet és egy darab sajtot.
Csak egy doboz cigit hagytak.
Még jó, hogy az egerek nem cigiznek.
Horgásztam, te virágot szedtél,
Fehér szoknyát, fülbevalót és nyakláncot viseltél
Borostyánnal, valamilyen dallamokat dúdoltál,
Azt mondtad: furcsa, hogy Vivaldi írta a Négy évszakot,
És amikor megkérdeztem, miért, azt válaszoltad: nem tudom,
Csak furcsa, nem?
Igen, furcsa vagy.
És amikor lement a nap, néztük, milyen ügyetlenül
Gabalyodik bele a fák tetejébe.
És amikor a nyár véget ért, szétváltunk és
Soha többé nem láttuk egymást.
De a legszebb dolog, amit az életemben láttam –
A két fogkefénk, ahogy együtt pihentek a
Fürdőszobában, egy idegen város szállodájában,
Ahol először ébredtünk együtt..
.

Nagy Tamás fordítása

Andrij Ljubka (1987-)

Babiczky Tibor: UV

Gyógyítani nem tudok.
Gyógyulni sem. Őrzök ezt-azt,
de nem őrzök haragot.
Megtanultam a születést éppúgy
fogadni, mint a halált,
s aki bántott, azt éppúgy,

mint aki bennem
otthont talált.
És néha emlékezem.
Bolyongani – elveszni talán –
szeretnék, tanulóéveket
tölteni újra.

Nem betű lenni, csak ékezet.
Megtanulni, aki bántott,
úgy fogadni, mint a halált,
és aki születik, azt úgy,
mint aki bennem
otthont talált.

Babiczky Tibor (1980-)

Tobias Lorowicž: Csendpicúr

Én vagyok az a néhány
mókás másodperc
aki dúdolni kezd
éjjelente a fejedben.
Pontosan azelőtt hogy aludnál
és pontosan azután mikor a követelések
visszhangzása kinyögte utolsó hangjait
koponyád térfogatában.
Én teszem fel a kérdéseket neked
amikkel másokat bántottál meg
jóllakott ábrázat maskarája mögött
védve a támadásoktól.
Én éneklem azt a dalt
amitől menekülsz mindig
amiért kiabálsz és elrohansz
arra a helyre amit letagadnál
mindenki előtt.
Nem akarsz hallani engem
pedig az a dallam vagyok
amit a saját bőrödre írtál fel
titkolt akaratod hangjegyeivel.
És látni sem akarsz engem
mert soraimból olvasni tudnád
a vádló szavakat amik elől rohansz
mióta magadat megismerted.
Én a csendesség vagyok
aki miatt folyton lármát csapsz
magad körül és magadban.
Az agyad kérgében lakom
és ezt jól tudod;
nem lehet olyan lárma
és nem lehet olyan csend,
hogy ne halld amit én dúdolok.

Tobias Lorowicz (1985-)

Terék Anna: külFÖLD

a Puskinban sírtam először
pesten,
valami buta filmre ültem be,
nevetséges vígjátékra,
másra nem volt már jegy,
másra nem volt már pénzem,
és nevetett a moziban ülő
másik hat ember,
hosszú könnyeim
lecsúsztak arcomon,
a nyakamon végig
egészen a dekoltázsomba,
már sírva kértem a jegyet,
a kasszánál a nő nem nézett a
szemembe,
s ennek először végre örültem,
mert akkor még kerestem
a tekinteteket
pesten
szerettem volna, ha bárki
megkérdi az utcán,
hogy mégis mi fáj?
vagy ha legalább néznek rám.
nekem évek kellettek, hogy
rájöjjek:
itt még
vendég sem vagyok,
hanem csak
társadalmi probléma
vagy egy
nemzeti zűrzavar tartozéka,
s egy problémának jobb, ha
nincsenek könnyei, szemei,
tűrni kell. (?/!)

a villamoson,
ha kanyarodik vagy
ha finoman fékez,
itt nem simulnak
a nőkhöz a férfiak,
nem érintik a vállukat,
nincsenek véletlen
egymáshoz hajlások.
pesten nem nézik
a férfiak a nőket,
pont úgy lesnek ránk,
mintha szégyellni kéne magukat,
mintha a nők nem tudnák,
mintha a nőket nem is kéne
nézni,
s csak a munkások füttyentenek
kötelességből
a nők után. pesten
furcsák a férfiak, és
furcsák a nők.
és én egy ideig hittem, hogy
vajdasági lányként
inkább vagyok érdekes,
mint félelmetes.
de a magyar fiúk hátrébb léptek,
ha megmondtam, honnan jöttem,
az egyetemen azt mondták rám:
szerb vagyok.
s először vicces is volt az ötlet,
kis fölényességgel ki is
nevettem tudatlanságukat.

egyszer egy pesti fiúval beszélgettem,
ő is, mint minden pesti fiú,
színlelt intelligenciával
próbálta menteni menthetetlen sármját:
okossággal próbálta takarni
szorongós tekintetében a dühöt,
megkérdezte, milyen volt élni a
háborúban,
s én meséltem neki
a számomra természetes
üres polcokról,
fátlan karácsonyokról,
játékos áramszünetekről,
detonációtól remegő ablakokról,
nézett rám, hosszan, mint aki
érteni akarja az érzéseket,
s megkérdezte:
te is öltél bosnyákot?

az egyetemen azt mondták,
hamisítom a papírjaimon
álló adataimat,
mert annak ellenére,
hogy a nevem
ékezet nélkül Terek
az útlevelemben,
én mégis
Teréket mondok,
nevettem:
szerbül ékezet nélkül írják,
de attól én még
ékezettel vagyok,
úgy ejtem.
azt mondták, rendőrt
kéne hívniuk, s ne nevessek,
inkább örüljek,
hogy ilyen elnézőek
velem.
mellettem egy
amerikai diák
kérte ki hallgatói jogviszonyát
érdekes módon, nem fonetikusan
olvasva mondta ki a nevét,
s érdekes az is, hogy ebből
nem is lett baj.

aztán sírtam én szinte mindenütt pesten:
a Várban, a jégpályán,
a Hűvösvölgyben, a metrón,
a Libegőn, a Moszkva téren,
a Lánchídon, Zuglóban és Kőbányán
az Astoriánál esőben,
a Városligetben napsütésben,
a tekintetek mindig elsiklottak
mellettem, ebben a városban
nincsenek tekintetek,
ebből a városból nem lehet
kitekinteni, menekülni
kéne, de látni sem lehet innét
a kiutakat.

aztán lassan a hosszú könnyek
egészen rövidek lettek,
ma már úgy nézek szemekbe, hogy
nem keresek válaszul tekinteteket,
már nem nevetek ki
„leszerbezéseket”,
megelőzendő:
nem mondom, honnan jöttem,
mert nem tudom, hová tartsak,
és hogy kihez tartozzak,
ők szeretnek választani,
lehet, én mégsem vagyok
magyar?

nekem már nincs szép
középzárt e betűm,
nekem kezd eltűnni az akcentusom,
csak pár beékelt szerb szó és
káromkodás
jelzi, hogy nem vagyok
„teljesen magyar”,
rajtam már nem látszik, hogy
szakadt jugó vagyok,
rólam nem tudja senki, hogy
nem tudok vízum nélkül utazni,
s hogy az országhatáron
az összehajtogatott alsóneműmet
is darabonként átnézik,
rajtam már nem látszik,
hogy alig van a pesti élethez
pénzem, hogy dolgozni
a munkanélküliségbe fogok
jönni haza.
de rólam üvölt, ha
testem keresztbe feszül is,
hogy máshonnan jöttem .

már nem tudok belesimulni
a szabadkai tájba,
a lábnyomaimat
a sár is visszadobja,
már nem ismerem a főtér
minden négyzetméterét,
már nem tudom,
hány dinárba kerül
egy vekni kenyér,
egy liter tej.
itthon nem tudok örülni
a szerb üvöltözésnek,
és félek, ha férfiak
egymást verik az utcán.

már nem az enyém a kiserdő,
a puha levélsusogás,
zavar, ha nem tudok
hajnalban fél ötkor bárhol
sós perecet venni,
hogy a városi buszokra
több mint tíz percet kell várni,
hogy az épületek nem is
olyan magasak,
engem itthon is bántanak,
csak egy másik akcentus miatt.

nekem nincs saját hivatalos nyelvem,
és csak kevert kultúrám van.
már mindegy, milyen nyelven
kérem a kenyeret a boltban,
s hogy a szeretőm magyarul
mondja-e,
hogy kellenék neki.

nekem már mindegy, hogy
decemberben van-e karácsony,
s hogy hányadikára esik újév.
nekem már mindegy,
nemzetileg hova sorolnak,
pedig jó lenne végre valahol
valóban külföldinek lenni.

Terék Anna (1984-)

Ughy Szabina: Éjszakai

Az esőről kéne még beszélnem,
meg arról a párás buszablakról,
de elegendő indok volt a zaj
már eddig is a hallgatásra.

Itt vagyunk, mutatom végül a faragott kaput,
mintha bármit elárulna rólam.
Dönteni, mindig ez a vége,
amikor még pontos kérdések sincsenek.

Mögöttem egy ajtó lassan csukódni kezd,
bent is csak az van, amit már régről ismerek.
Majd később kitalálom, hogy ezt az egészet
mi helyett értem most félre.

Ughy Szabina (1985-)

Korpa Tamás: Csak a szél

nem az előkertből, nem a konyhakertből, nem a Mikó-kertből,
nem a télikertből, nem a nyári kertből,
nem a borvörös őszi kertverejtékből, csak valahonnan betódul,
az ablakon át, nyugtalanság veszi körül, utat építenek,
temetőt lékelnek, ujjak az ajkakon, mondja,
majd behajlítja a fenyőágat a szobába,
figyeli, ahogy a fekete toboz ringó árnyékot vet a lapra,
ahogy ráhull, nincs hallótávolságon belül
más, csak ez a tobozmoccanás, asztalfiókot nyit
metszőollóért, majd fésülködőtükör-fiókot zár,
beáztatja magát a jéghideg kádba,
de akkor újra betódul, betoppan, beömlik, a függönyt átsimítja,
kiszívja az ablakon, szüntelen tapogat az étkészleten,
a bizalmas villán, a leheletvékony hűlő kanálon,
a pezsgő szódán, az ezüstreluxa mögé kerül,
megkeveri, mint egy paklit, átfúj a kakukkos órán,
mert valahonnan betódul, beömlik,
míg ő szűk köpenyében pihen, már lábadozik, hogy jön,
hogy elhiggyen, hogy megjön, aki jön, hogy elhiggyen,
de nem, mert ez megint csak a szél.

‍

Korpa Tamás (1987-)

Simon Márton: Képreírás

M. D.-nak tisztelettel


Egy tévé van a képen, nem nehéz
elképzelni hasonlót, fekete-fehér
szemcsés képernyő, adás helyett
sötétség és világosság harca,
erős kép és ismerős helyzet,
sokat néztem ezt annak idején
– talán megvolt ennek is az ideje.
Mindenesetre ismerős, hisz
sorsunk is engedelmes, mint egy tévé,
nem nehéz hozzáképzelni
a könnyű zúgást se, mint egy esőét,
amit a mosoda kirakatában ülve néz,
néz az ember, nem lévén olvasnivalója,
csak várva, hogy majd kitisztul minden.
Tiszta legyen.

Simon Márton (1984-)

Ignácz Emese: Este

Forog körülöttem
Párnára hajtom fejem
Ha lehunyom szemem
Peregnek a sötét pontok a szemem előtt
Ha lehunyom
Feketén fényes foltok csüngenek benne
Szófogadóan
Előhunyászkodnak az
emlékek,
Meleg a párna, friss huzat illatára hajtom rá
frissen mosott hajam és friss szemeim
a jelen
Csak csukott szemeim előtt hever az életem

Ignácz Emese (2000-)

Terék Anna: halkuló rezgések

Néha még beszélek hozzád magamban.
Dünnyögöm az egyszerűségüktől
szép gondolatokat.
Mert jó lenne végre befejezni
azt a megkezdhetetlen párbeszédet,
amelyikben én kiabálok, te nevetsz,
hogy a végén legyen már csönd bennem,
hátha el tud hallgatni az a sok kifogás,
amivel hozzád szólhatnék.

Terék Anna (1984-)

Bécsi Éva: Ébredés

titkolt érzelmekben oldódik fel
a köztünk lévő távolság

fényévekre vagy tőlem
lábunk egymás mellett hagyott nyomot a tejút fehér homokjában

őskori kőzet
melyben egymásba illő testek lenyomata pihen

így illeszkedik lelkünk az univerzum születése óta
csillagképbe zárt titkainkat kutatja a naprendszer

és csak mi várunk arra az ezer évenkénti egyetlen sötét pillanatra
miután a Napban égve egymásban ébredünk

Bécsi Éva (1991-)

Máthé Mónika: (V)iszony

Borzongat, vonz, elmenne, nem ereszt,
Elküldöm, éltet, visszaránt, elepeszt.

Bíztatgat, felröpít, elvéti, földre ejt,
Lehajol, odébb lök, félrenéz, lent felejt.

Tovább áll, kutatgat, megunja, visszatér,
Felismer, megrémül, átbotlik, elalél.

Megfordul, észrevesz, lent fekszik mellettem,
Magányban, tömegben, társtalan, kettesben.

Erőt gyűjt, elkúszik, elérem, megfogom,
Szorítom, üvöltök, kérlelem, eltolom.

Nyújtózik, könyörög, akarna, nem hagyom,
Elfordul, térdre áll, folytatja, fájlalom.

Elcsípem, megsajnál, felsegít, ellököm,
Rohannék, elgáncsol, elesek, küszködöm.

Folytatnám, fáradok, elhallgat, feladja,
Átkarol, ölelem, maradok, vállalja.

Máthé Mónika (1990-)

Bék Timur: Napszonett

Belemarkolok az égi mezőkbe,
lyukas kezemmel őrlök csillagport,
körém szórom, ha már nem vetkőzöm le,
hogy létezésem növekvő napfolt.

Ahogy megnőtt a folt, úgy eltűnt a Nap.
Pislog a Hold: foszló fény-vetélet.
Mint csonthéjában zörgő diódarab,
összetörve hangosabb az élet.

Felszakadnak roppant csillagködök.
Még rendszerűnek látszik az egész.
Egy ütemre vernek mind a délkörök,

de Isten nem hall, nincs, vagy félrenéz.
Én milliárd apró darabra török,
egyben maradni, élni túl nehéz.

Bék Timur (1997-)

Ughy Szabina: Változatok egy reggelre

Nem ittam kávét, talán így
tovább emlékszem rá,
ahogy tarkódhoz simult a fény.
Súrlófény − jutott eszembe, mikor
az üres csészéket egymásba tettem;
mint a repülők kondenzcsíkja,
egy ideig még sejteni a helyét.
Szamárvezető az emlékezet,
követi a szó, a szem, a kéz,
csigolyák, egymásba tett
csészék oszlopán, vagy
mintha bőrödön, húzkodom
ujjam az ágyneműn, ahogy hűl,
bizonytalanodik minden mozdulat.

Ughy Szabina (1985-)

Terék Anna: Karnyújtásnyira

Fölszakadt az éjjel széle:

reggel lesz.

Lapulok lepedődön, fél párnádon,

takaród alatt.

Arcodon alszik a pofon,

szájszegletedben a mosoly,

szemednél a ránc.

Nem tudom, ki vagy,

de szeretném, ha ajkamba harapnál,

ha falhoz nyomván

csípőmön arrébbgyűrnéd

a szoknyám vonalát.

Terék Anna (1984-)

Kovács-Lőczi Zsolt: Elengedni a végtelen két végét, mert hideg

azon is tűnődnöm kell, tűnődés közben mit szalasztok el;
hogy nincs elég idő, s míg ezt kimondom, az-az idő is elvész
így fogy el – még csak nem is lassan – a ráncok oltárán a tett
az elmúlás zsákjában a búcsú… egy ajtó kinyílik, egy másik
kiszakad, leolvadnak a jégsapkák, friss majmok másznak le
a fáról. ismerem én ezt, semmi jót nem jelent. egyszerűen
undorodom a disznóöléstől. még a frissőr ábrázata is kiborít.
a mosoly és a vér egy időben, az nem az én asztalom. talán
majd idővel… azt mondják idővel; majd ha, mikor majd lesz
ha, vagy mikor majd lesz majd, vagy mikor. most a számtani
középre gondolok, hogy alapvetően felismerhető, onnantól
az ember már nem előre, csak visszaszámol. egy félig tele
élet, félig üres sírgödör, azok a pucér-csontos karácsonyfák
a betongyűjtőben. láttam már dombokat meghalni, fákat
a fodrászatból kifelé jövet, életlen tárgyak tisztaszívből jövő
ragaszkodását, feltétlen szeretetét. a valóság egy megmun-
kált sziklatömb, csak ne az embert kérdezd, a fakókeselyűt,
kinek hasznos-művészi a véső, az esztétika. aztán rájöttem:
harminchárom év kellett, hogy szívemből szeressek. nincs
kinek mit róni fel; az angyalhalnak, hogy csak az oldalán tud
úszni, és egy életre választ párt, a kísérteties hasonlóságot,
vagy épp a szembetűnő különbségeket. mindenki csupán
annak született, amit a legjobban le akar vetkőzni magáról.
két évtizedig dugdostam zsebembe a könnyeket, és faltól-
falig rendeződtem, mint egy ócska flippergolyó. hittem, az
élet egy számzáras lakat fogja, sokat próbálkozva az enyém
lehet, mint mikor rájöttem a gyerekzáras köhögéscsillapító
trükkjére, de a felismerés inkább szélcsend mintsem szökő-
ár, nem mutat újat, a türelem perspektívájából világít meg
nosztalgikus medreket. túl sok embert mondhatok őszintén
magaménak, hogy bakancsban lépjek mások szőnyegére,
hazudjak, hogy tudok fütyülni, és nem pont ellentétes a tér
fogalma, és kiterjedése a sodródó érzelmek vonatkozásában.
érzem, közel járok az igazsághoz, mert a hóember mellkasából
formálom azt a viccnek szánt hógolyót, mit mindenki olyan
kurva komolyan vesz. az csak hó. elfolyik mint a végtelen élet.
álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? – ne nézd
olyan közelről. hátradőlve minden lélegzetvétel egy-egy elámulás.

Kovács-Lőczi Zsolt (1982-)

Tobias Lorowicž: Szeretek

Szeretek megállni és visszanézni
amikor mindenki rohan előre.
szeretek csendet hallgatni
amikor mindennek hangzavar az ünnepe.
szeretek szomorú lenni
amikor mindenki a kötelező mosolyát mutatja.
szeretek koszos lenni
mikor a tisztaság elvárás.
és szeretek józan lenni
mikor a vidámság mértéke a bódulás.
szeretek részegen szöszmötölni
mikor a világ haptákban tiszteleg.
szeretek füllenteni semmiségeket
de tudom a világ a nagy hazugságokért fizet.
szeretek számolni felesleges perceket
de tudom a világ fontossága önmagáért remeg.
s szeretem mikor a magam semmije hiábavaló
ha a fröccsöntött öröklét megvásárolható.
szeretem azt ami rút és beteg
mert nem diktálja a kívánalmat;
hogy ma minden csak szép és hibátlan lehet.

Tobias Lorowicž (1985-)

.

Terék Anna: porcukor

És ahogy a nénik,

úgy görbül az összes szombat délután.

A karod köré tekeredik,

lehunyja szemét, mosolyog,

mert tudja, hogy hamarosan

úgyis megreped,

a városra ráfolyik az este,

és te tudni fogod,

hogy múlik a szombatod,

s lobogva jön pökhendi vasárnapod.

A porcukros szél a hajam alá bújik,

a blúzom alá,

pont nálam akar elrejtőzni,

mintha nem üvegből lenne a testem,

mintha gondolataim nem lennének

mind-mind zöldes-fehér üvegből.

És ha mosolygok a szélben,

az mindig annyi port hint mosolyomra,

hogy az rajtam a séta lágy

megjegyzése lesz, és ha ujjadat

finoman végighúzod lelkemen,

rádkenődik az a finom porréteg,

amit egy séta hagyott rajtam,

s ami még ropog a fogaim alatt.

Terék Anna (1984-)

Babiczky Tibor: Bronzkor

Kiszakadt szívemből az Isten és
mint egy lomha, nagy madár elrepült.
Többé nem álmodom. Üresség van a szívben
és egy tompa szorítás a szív körül.
Hogy mindent elölről kéne kezdeni.

Babiczky Tibor (1980-)

Murányi Zita: Pantheon

Mindig amikor utolér ugyanaz a halál
rettegve gondolok vissza milyen volt
a nyár magasabbról illatoztak-e a fák
tavaly emelt-e meredekebb boltot a lombból
sok-sok törékeny ágból a balerinahajlékonyság
hogy mint egy zöld templom magasodjon
az út fölé emelve szellős kupolát
és a járda térdére ejtse sárga virágporát
hadd recseg-ropogjon az illatos fájdalom.

Mindig azon gondolkodom vajon nem szentségtörés-e
belépni ebbe a rendbe a bokrok a fű haján
talán még ott remeg az isten keze
mint a teremtés hajnalán
azóta ráfúj minden harmatcsöppre
a levelek mellkasán csüngő bogártetemre
hintázva pörögve holtában is visszacsöppen a létezésbe.

De én nem vagyok ilyen makacs a fák törzse
mint egy befejezetlen rézkarc
ahogy ezek a mintás oszlopok az ég felé törnek
és az útra visszagörbülnek ez csak a pusztulás pantheonja
lehet csupa-csupa rejtett hieroglifa szívseb a fákon
a lomsuttogásban mégis a létezés moraját hallom
nem akarom hogy egyetlen lábnyom sáreredete visszhangján
a pusztulásba rántson a paradicsomba vágyom hogy ezen az úton
ezer és ezer holt fa gondolkodhasson el a föltámadáson.

Murányi Zita (1982-)

Korpa Tamás: Kinek vendége voltál

„A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”
Kosztolányi Dezső


akarsz-e játszani? játszani bármit
bárkit játszani mindent akarsz-e
dömper elé hasalni mert várt itt
valaki s nem rohan feléd sietve
és gallyakkal a szélben rángani
és az asztalt magadra rántani
látsz játékunkban játékon is túlit?
mi bőrbe szívódik feszít szertepattan
egy nyirkos tömör sárga délután
visszaválthatod a koszos lebujban
mint az üveget ha remeg az ajkad
szél hajtja a rulettet kék ruha rajtad
és felgyújtani zajjal budapestet
e likőr színű festett körmű estet
matracon térdeplő fáradt esőcseppet
száraz esőcseppet levélcsontvázon
gördülni hagyni s hagyni hogy másszon
a víz dermedt felszínén a hullám
derékszögű ár ugató apály múltán
mi ugat? kérded felelem: nincsen
mit az ember még ma elveszítsen
és megtaláljon mi valóra vált
valamit míg az erdő hallucinált
kávé kellene fekete vagy presszó
füstből fújni turbánt s a fák szegélye
lassan mosódna tűnne el eressz ó
eressz fényből az okker sötétbe
kiáltok ők ha én jövök utánam
csak fullasztani s kiégetni persze
fűszálat cigifüsttel a járda mentén
reggel s háromnegyed hétre este
a balkonba tapad lüktet a neon
és mély belgasör-barna képkeret
kólát borral: eltemet és ápol
grüss gott ápol és végleg eltemet
mint rabruha borul rám ki előttem áll
akarsz akarsz-e játszani velem halál?

Korpa Tamás (1987-)

Babiczky Tibor: Dal

Végül elveszítünk mindent a nyárból
Nem látjuk többé az aranyban úszó
Régi utcákat sem a kávéházak cégéreit
A kerti asztaloknál üres marad a székünk

Kirakatokra se nézünk
Nem hallatszik többé semmi hang
Nem kopog többé az aszfalton a léptünk
S nem látjuk a fák lombja semmivé hogyan

Lesz és e semmiből hogyan fakad majd újra lomb
Az utolsó kép már hófehér marad
Csak bolyongunk ebben az örökre tartó
Hószakadásban

Babiczky Tibor (1980-)