nem a télikertből, nem a nyári kertből,
nem a borvörös őszi kertverejtékből, csak valahonnan betódul,
az ablakon át, nyugtalanság veszi körül, utat építenek,
temetőt lékelnek, ujjak az ajkakon, mondja,
majd behajlítja a fenyőágat a szobába,
figyeli, ahogy a fekete toboz ringó árnyékot vet a lapra,
ahogy ráhull, nincs hallótávolságon belül
más, csak ez a tobozmoccanás, asztalfiókot nyit
metszőollóért, majd fésülködőtükör-fiókot zár,
beáztatja magát a jéghideg kádba,
de akkor újra betódul, betoppan, beömlik, a függönyt átsimítja,
kiszívja az ablakon, szüntelen tapogat az étkészleten,
a bizalmas villán, a leheletvékony hűlő kanálon,
a pezsgő szódán, az ezüstreluxa mögé kerül,
megkeveri, mint egy paklit, átfúj a kakukkos órán,
mert valahonnan betódul, beömlik,
míg ő szűk köpenyében pihen, már lábadozik, hogy jön,
hogy elhiggyen, hogy megjön, aki jön, hogy elhiggyen,
de nem, mert ez megint csak a szél.
Korpa Tamás (1987-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése