Polák Péter: madarak leszünk mind

madarak leszünk mind,
rigók vagy varjak. mikor
a sarokba gyűlnek a fények,
egymás mögött kialszanak
a lámpák és eltűnnek az
árnyékok is, csak a szárny-
csapások maradnak, az
üreges csontok, amiken sípol
a szél, kifesti még egyszer az
éjszakát, felragyog, megijeszt,
egymáshoz bújunk, becsukom
a szemem és átölelem, akire
gondolok. ilyenkor elfelejtem, hogy
olyan gyorsan keringek a nap
körül, amit már nem szeretek,
hogy köldökömet magához
rántaná a föld, hogy köldököm
magához rántaná a földet.

csend van. csak a fejemben
dobognak apró istenek. csak
a szövetek mozdulnak, halnak
a sejtek, bennem a gondolat,
hogy téged is ugyanazok az
atomok tesznek mássá. most
csillagok robbannak, és mire
láthatnánk őket, elfelejtjük, mit is
akartuk nézni igazán. eléd futnak a
folyók, én pedig megfestenélek,
ha emlékeznék még rád. te
elhiszed, hogy a madarak
újra vonulnak majd, és ezúttal
velük repülünk mi is. de délnek
soha már.