Izsó Zita: Felhajtóerő

El kell menned hozzá a dolgaidért.
Nehezen haladsz,
mintha térdig érő vízben próbálnál meg futni,
talán felolvadt az északi sark,
vagy legalább az az egy tonna fagyasztott hering,
amit az ünnepi vacsorára vettetek,
de végül sosem ettetek meg együtt,
mert egy idő után lelkiismeretfurdalása volt
még a gondolattól is,
hogy megeszik egy élőlényt.
Te viszont hiába mondtad neki,
hogy egyre csak fogysz
lassan az összes húst lerágja a csontjaidról.
Másképp nem is történhetett volna:
ő azt mondta, mindig megbecsült,
pedig kilövési engedélyt adott a ritka állatokra,
és amikor már csak páran maradtak,
akkor kezdte őket a családjának nevezni.
Végig együtt száguldtatok a szép jövő felé,
ezért elhagyni őt olyan volt,
mint egy mozgó járműből kiugrani
Most utoljára állsz előtte
hallgatod a szidalmait,
hogy gyűlöl és egyébként is, hogy nézel ki,
most először veszed észre,
mennyire megkönnyebbül attól, hogy kimondja
Arkhimédész törvényére gondolsz
és hogy az iskolában miért nem tanították,
hogy ugyanez működik az emberi kapcsolatokban is
minden testedbe mártott szó a súlyából annyit veszít,
amennyit belőled kiszorít.

Izsó Zita (1986-)

Almási Balázs: Paplanország

Elbújnék dunyhák alá,
ahol nem talál meg fény,
nem érnek el hozzám szavak,
belesüppednék gyerekkoromba.

Elbújnék anyám szekrényébe,
kendői között lágy selyem lennék,
ami sötétben összeolvad a többivel,
s ajtónyitáskor kiviláglik közülük.

Elbújnék omladozó spájzba,
nagymama lekvárján élnék,
szalicilcsíkokat szívnék fel,
hogy örökké elálljak.

Elbújnék családi képek hátterében,
ígéret lennék: lombok közti homály.
Elrejteném a bizonytalan távlatokat,
átölelném, aki csak fotókon él.

Elbújnék ágyneműtartóban,
fejedelemséget alapítanék,
Paplanországgá keresztelném.

Paplanország nincs a térképen,
nem ismer teret és időt,
bármikor visszatérhetsz.

Almási Balázs (2001-)

Murányi Zita: most még...

esténként a csontba eszi magát a tavasz most még
hűvösek az éjszakák mintha milliárd
égi hangya feddhetetlen szorgalmát
irigyelné meg a koromfekete erkélykorlát
a csillagdúc alatt csöndes roppanások jászla
apró ingásokból áll össze a vas mozdulatlansága
a magasság egy-egy fölfénylő villanása
fényt szitál a sötétség poharába lassan leszakad a hold
a fák tekebábui roppanó törzzsel kerülgetik
a mélabús acélgolyót

most kéne megmérni a gyökerek súlyát

ahogy sárga homlokuk alá dúcolják
az esti űrodüsszeiát

míg föl nem sejlik az első őszi ág
amin a lomb geometriája összeállt
hogy fejünk fölé karcolja a nap körvonalát.

Murányi Zita (1982-)

Nyerges Gábor Ádám: Mozdulat

a körbenéző, ehhez nem szokott szem
elvéti az apró nyomokat,
karcolásokat az intarzián,
kiszakadt, így letakart huzatokat.
történetek, akár egy találó, tehát értelmetlen
hasonlat, bárki más számára elmondhatatlanságát.
ez sem tűnik fel többnyire, ahogy a
pillanatok épp beálló, aztán valamiért
elmaradó halálok körülményeit
véglegesítik felfoghatatlan csekélységű
időtöredékre. mint egy üres ruhaszárítóra
két napja épp csak letett esernyő ottfelejtettsége,
ami felé egy bűnügyi helyszínelő otthonosságával
indul meg az ember, s gondolja meg magát,
elvégre minek, félúton, mozdulat közben.

amit a legtöbben emléknek hívnak,
ezalatt kimérten, mind nehezebb
testként süllyed valami kontúrokat,
színeket, pontos részleteket ráérősen
mállasztó, absztrakt tartományban.

kipakoltunk? jó. berendezkedtünk?
akkor most újra, egyiket
folyamatosan a másik után. maradva,
mindig, mozdulat közben.

míg arcunk elmosódik lassan,
mint fényképen, múló emlékben,
az őszi, szűrt fényben, és sejtelmesnek
tűnik majd szomorkás mosolyunk.

Nyerges Gábor Ádám (1989-)

Takács Nándor: A hazug angyal

Mi lehet könnyebb vagy nehezebb
egyetlen érintésnél?
Végleges minden mulasztás,
de irgalom jár annak, aki tévedett.
Magányosan üldögél egy távoli erdőben,
ahol a fákat lágyan mozgatja a szél.

Takács Nándor (1983-)

Dékány Dávid: felhők

nálam maradt szemceruzáddal
felhőket rajzolok az arcomra,
de ezzel csak feketét lehet.

valahol most egészen távol vagy,
és azt hiszem, már tudom, milyen lehet,
mikor egy fantomvégtag fájni kezd.

hiúságom és hiányod inflálódnak:
egyre nagyobb mennyiségük ér
ugyanúgy semmit.

hogy az életet kigúnyoljam,
a tükörben próbálgatom grimaszaimat.

közben odakint tényleg beborult.
nézem az összegyűrt, sötét felhőket.

esni fog.

Dékány Dávid (1988-)

Takács Nándor: tükrök

Sértettség az oroszlán szemében.
Az angyal hazudott.
A keretek folyton elmozdulnak,
az igyekezet pedig nevetséges, akár egy álom.
Sötétedik, és még el kell jutnia
csörömpölés nélkül a következő tükörig.

Takács Nándor (1983-)

Roncsák Marcell: csillagfüst

néha még rám esik pár csepp
a tejútra tévedt füstfelhőkből
olyankor elfelejtem mi történt velem aznap
felkúszol a háztetőre mellém
amíg nézem a tavalyi csillagos telet
unottan fészkelődsz
hátat fordít neked az ég lehet,
hogy még magadnak se kellesz
de nekem akkor nagyon kellettél

Roncsák Marcell

Kollár Dávid: Ébredés

Elakad a szava és megáll,
mintha az augusztusi csend
valószínűtlen hallgatásából született volna.
Mint egy elképzelt alak,
akit ugyan nem zavar az élet esetleges alakulása,
de az elgondolható történetek
tanulság nélküli zűrzavarában
halványan a sorok köze skiccel
egy másik folytatást,
hogy aztán végül mégis maradjon
a feledésre ítélt, jól bevált szavaknál,
és elmondja újra, amit mindig is tudott.

Kollár Dávid (1993-)

Babiczky Tibor: Hurok

Egy marék homok.
Tárd ki ujjaid,
ereszd a szélbe.
A szerkezet most,
szemcsék mindenütt,

részekben ragyog.
Itt egy homokszem,
s ugyanaz amott.
Egy marék homok.
A kéz esetleges,
mint a mozdulat.

Állandó a szél,
de – ki tudja? – más.
Semmi nem lesz már
többé ugyanaz.

Babiczky Tibor (1980-)

Pethő Lorand: még van erőnk

vonszoljuk egymást
beszűkült lábunk ereit elárasztja a tél
sem isten sem ember ma ketten vagyunk
a kivándorolt város nyirkos terein
még van erőnk beszórjuk arcunk a málló falakkal
és minden zuhanásnál kitárjuk karjaink
és úgy csapódjunk a földbe mintha várna

Pethő Lorand (1983-)

Werner Nikolett: Egyik dobozból ki, másikba be

Négy egyenlő részre osztottuk
a szobát, egy sarok neked,
egy nekem, a másik kettő
közös. Ébredéstől lefekvésig
minden cm tűpontos funkciókat
tölt be. Hat évre terveztük, egy
perccel sem tovább. Minden
a helyén, a könyvek, pokrócok,
kardigánok, tányérok. Közben
minden keresi a helyét, elengedés,
megismerés, szeretet. Életünk
végéig tervezzük a kérést.

Werner Nikolett (1994-)

Dékány Dávid: napok óta

napok óta esik.
estefelé nyirkos füst száll föl
a kertekből,
és összekeveredik a frissen festett
ajtók szagával –
talán éveket is várni kell,
míg a ház többi részéhez kopnak.

napok óta esik,
és azt hiszem, belőled csak
a piercing hegére fogok emlékezni
a szád szélén.
a festékbe ragadt hajszáladra,
egyszóval a hibákra,
mert ez az egész, mint az októberi avar,
hogy abból sem marad,
csak pár összeégett csigaház.

és napok óta eszembe akar jutni valami,
de nem hagyom.
pedig ugyanígy ősz volt akkor is,
az utcasarkon álltál,
a füstöt az arcomba fújtad.
mikor megkértél, hogy fessem be a hajadat.
más voltál mindig, valaki más,
és ti még csak nem is találkoztatok soha,
vagy talán futólag,
mikor helyet cseréltetek
gondolataim egyes szám második személyében.

napok óta esik.
a szóközöknél már ez a vers is beázott.
semmit sem akarok még egyszer leírni,
pedig mire elolvasnád,
a legfontosabb sorok is egészen el fognak mosódni.

Dékány Dávid (1988-)

Simon Márton: Mondatok egy filmből, amit nem láttam

Egy hamis vízesés a kedvenc tereptárgyam
ebben a kivágásban,
ebben a járkálásba csomagolt öreg süteményben,
itt.
A felére apadt folyót nézem
a platánok alól,
a lakótelep mellett,

ahol, csak azért, hogy veszélyes legyek,
a bicikliúton sétálok,

és nevető, integető turisták jönnek szembe,
a belváros felé, valamelyik
azt kiabálja, még sosem járt ebben a városban,

mit kéne megnézzen,

jégkrémet eszem,
én őket nézem,

és akkor,
hogy igen, például nekem még mindig

az a hamis,
furcsára épített,
klór- és penészszagú,
ócska vízesés,

amit tizenhárom éves koromban
láttam először,

és meg voltam róla győzve,
hogy egész egyszerűen a legszebb dolog
a világon,

mert a hangja igazi volt,

az a kedvenc helyem itt,

mert akkoriban még tudtam,
mi a legszebb a világon.

Klór- és penészszagú. Vízköves.

De hát jöttek a napok,
az egyszerre, ritmusra villogó ablakok,
kívülről látszott, mindegyik mögött
ugyanazt nézik,

és éjszakáink fejjel lefelé lógatva mártogatnak minket

mibe is
még mindig.

Ma már csak annyi bizonyos,
hogy a kutyasétáltatók nevetése
éjfél körül elhal.
És olyankor már

csak a hamis dolgokat szeretem,
mert a valódi dolgok megviselnek
a valódiságukkal,

kizsigerelnek, agyonnyomnak,

uszályok és vonatóhajók,

téglák, rakpart,
citromlé,
rövid és hosszú valóságok,
minden sok lesz,

és nincsenek eszközeim a valóság megfékezésére.

Azt a vízesést évekkel ezelőtt kikapcsolták,
ebből is látszik.


Innen szép.

Akár az évszakok torlódása,
a lerakódó tanácstalanság a kéregben,

és a macska a szembe ház ablakában,
ahogy elmélyülten beszél a varjakhoz.

Odakint
szél ügyetlenkedik
a nyújtózkodó gallyak közt fönnakadt
maradék délutánnal,

ilyenkor

az eső szagát sem zavarja,
hogy talán sosem jártam ebben a versben,


ebben a versben,
amiben itt, ezen a ponton,

itt alszik valaki, mint amit kikapcsoltak,
talán klórszagú,
talán csíkos pulcsiban,

és épp most

a platánokon túl,
a panelházak mellett,

csak az álomban hallatszó zajjal,

valami felszáll.

Simon Márton (1984-)

Babiczky Tibor: Voyage

A partot elereszti hajónk,
a kikötő kék lángot lehel,
mennyi kín s mennyi vágy hamvad el,
s a csillagverte ég szavára
fehéren izzó mészkő felel.

Nyílt vizen leszünk nemsokára,
távol az ég és távol a föld,
nem éreztünk még ilyen gyönyört
s nem voltunk ennél szomorúbbak –
élni kell, s a végtelen gyötör.

Vitorlánkat szél nem öleli,
a kormánykerék magában áll,
roskad a fej súlyától a váll,
s megremegnek vézna lábaink:
nincs több élet – s nincs másik halál.

Babiczky Tibor (1980-)

Ughy Szabina: Kőasszony

Akiben kővé vált az élet, vár,
reflektor fénye előtt megdermedt szarvas.
Felkelni nincs miért,
felöltözni, enni sziszifuszi harc.
Munkába járni, beszélni mi célból is?
Nekem a múlttal van csak dolgom,
meg kell várnom, míg visszatér.
Addig nem mozdulhatok.

Maradok egy helyben,
így talán könnyebben megtalálsz.
Beléptem a márvány idejébe,
sűrűsödik bennem a hiány.
Puszta nézés, éber tekintet,
folytonos készenlét vagyok,
mert talán pont most,
ebben a percben megérkezel.

Ha nem így volna, elrepülnék,
vinne a szél, csapdosna ide-oda,
elvesznék egészen.
Sokan a csodámra járnak:
„Milyen méltóságos!”
Mások szidnak, hogy útban vagyok.
A gonoszabbak azt mondják,
nem is léteztél soha.

Az évszakok jönnek, mennek,
egy tarka madár néha a vállamra száll.
Turisták keresnek fel és fotóznak,
történetem senki sem ismeri igazán.
Azt mondják, én vagyok a hűség
meg a remény szobra.
És már magam sem tudom,
hogy nélküled ki más vagyok.

Ughy Szabina (1985-)

Győrfi Kata: amíg bírjuk

a fürdőkádban versenyzem,
hogy meddig tudom benntartani
a levegőt a víz alatt.
behunyt szemmel az ölembe engedem
az arcom, hasizomból ellenkezem.
a füleim néha kiérnek a vízből,
hallom a fürdőszobát, a falakon túli
nappalit és a konyhát.
azt gyakorlom, hogy kinyitom a szemem,
hogy ha úgy lesz vége, hogy lebegünk
egy végtelenül mély vízben,
végignézzem, ahogy a
világ tömbházai súlytalanul
úszkálnak tele emberekkel addig,
amíg a füleink kiérnek a vízből,
vagy amíg bírjuk hasizomból.

Győrfi Kata (1992-)

Pethő Lorand: antichthon

arccal a földnek szoríts magadhoz
az elvérző hegyek lábait lemossák 

a könnyű záporok;
madaraim újból szállni fognak –
túl a síneken hagytam érintésem,
kikapartam magamból a múltat;
a föld sem elég már hogy kinyújtsam karom
belezsibbadt zakóm zsebébe;
hiába kajtatok
lekéstem
arccal a földnek szoríts magadhoz
madaraim újból szállni fognak

Pethő Lorand (1983-)

Rusu Szidónia: játék

metszőollóval vágtál le, hogy vízbe tegyél,
a konyhaasztalod közepére. érezni akartad
az illatot, ami betölti a teret, a textúráját
a testemnek. minden nappal kicsit többet
vágtál le belőlem, hátha megmaradok.
én meg hetekig őriztem az illatot, hogy
kellemes legyen neked hazajönni.
mert sötétek a falaid, dohos a párnád,
penészes lábnyomok járják át a szobát.
később a szádba is vettél. érezni akartad
a testemnek a textúráját. forgattál, ízlelgettél,
lenyelni nem tudtál. mint ahogyan semmit sem
már hosszú évek óta. az a részem, végül a toalettben,
majd valami koszos csövekben végezte.
pár napig még veled voltam. majd lassan fakult el.
először az illat. majd a testem.
összeaszott, száraz csont lettem.
a kapu előtti szemétbe tettél. semmi ceremónia,
semmi búcsú. hiszen te sosem búcsúzol.
gyorsan elszállítottak. bedaráltak. ezer és ezer test közé vegyítve,
így nem is érzem. már nem tudom, mi tartozik hozzám.
csak a gyökereim fájnak ott a kertben, amióta leszakítottál.

Rusu Szidónia (1993-)

Dékány Dávid: egy életen keresztül

Akkorra már nevet adtunk egymás nemi szerveinek.

Sokáig a kezed miatt sem gyanakodtam,
pedig hideg, mint egy orvosé.
Már tudom, neked rutinműtét volt,
mikor egymás nevét körzővel a karunkba véstük,
tudom, hogy te beöltöztél, bemosakodtál
minden találkozásunkhoz,
az érzéseidet másokból menekítetted belém,
mert hiszed, hogy folytonos szervátültetéssel
és vérátömlesztéssel
örökké fiatalon lehet tartani egy testet.

Keveset eszem, vitaminokat alig,
és időnként szándékosan felfázom,
nehogy megerősödjön az immunrendszerem.
Nem akarok kigyógyulni a tőled elkapott betegségből,
mert dühömben kidobtam mindent,
ami közös, vagy hozzád köt,
és csak ez, a tünetek maradtak belőled.
Gondoskodnom kell róluk,
vagy cseppfertőzéssel továbbadni
és életben tartani őket egy másik szervezetben.

És nem feledkezhetek meg arról,
hogy maszturbálás közben talán most is rám gondolsz.
Minden reggel megborotválkozom,
mert úgy kell kinéznem, ahogy ismersz, ahogy elképzelsz,
különben mintha csalódást okoznék.

A rajongás talán megbocsátható.
A tetoválások és terhességi csíkok még javítható hibák,
ahogy a skatepark betonján a nyílt törés,
a félcsőben mással elveszített szüzesség,
a hazugságok, sértődések, kitépett hajcsomók
vagy egy szakadásig tágított fülcimpa is.

De boncoláskor vajon mennyi a szövődmény, az áttét,
amikről nem is tudunk, csak együtt élünk velük?
Szakításkor hány titok derül ki?
A bennünk pihenő halálos kórok, féltékenység, bosszúvágy
lappangási idejéből mennyi lett volna még hátra?

Hiába szépítgetjük a jóvátehetetlent,
toldozva-foltozva egy életen keresztül.
A szilikon hiába időtállóbb,
mint a mögötte emelkedő-süllyedő bordák.
A karanténba zárt gondolatok kiszabadulnak végül,
mert nem ismerik fel a körülöttük heverő,
zárványokkal teli testet.

Hegek és varratok bezáratlan idézőjelei mindenfelé –
már nem tudni, hogy honnantól saját,
és honnantól valaki másé.

Dékány Dávid (1988-)

Babiczky Tibor: Az élet felén

Miféle istentől eredő, puha
tűz volt, miért esett hamuvá időnk?
    S mi lesz, ha szél jön épp felénk a
        kényszerüen kinyitott kapun át?

Sodorja hát tovább maradék magunk –
vesz új irányt a szív, s vele hullani
    nem tud az ész: lebegni akar
        tengeri sós levegő tetején.

Keverni kell közönyt a tünő, mai
vágyhoz. Talán, ha lenne mögötte még
    új íz, s lehetne színe is, vagy
        forma szerint kiszakadna belül,

akár a pék kezén alakult kenyér,
pirult héján a sok repedés is úgy
    szaladna át, ahogy végül a
        végzet ekéje hasítja arcunk.

Babiczky Tibor (1980-)

Kiss Gabriella: Nyár

Az olvadt aszfaltban söröskupak, fosszíliánk,
van múlt nyarunk, és lesz jövőre újabb,
most semmiség.
A zümmögő időt elhessegetjük,
kezünkben gyűrt újsággá lesz a lég,
olvashatatlan.
A járda mellé gyűlnek kis pihék, a tegnapok,
s a hajlatunkban tompaság csorog.
Mint két hatalmas, izzadó tenyér simul körénk a föld s az ég.

Kiss Gabriella (1988-)

Murányi Zita: apokalipszis

valaki aranyszínű pillangóvá változtatja
az álmok törékenységét a sugarak
kibomlanak akár egy fényes hajzuhatag
szivárványként fonódnak a lepkehálóba
isten a fogságot is megáldotta
a lét folyton megakasztott repülés
a lét istentől való zsargon
aki fölfejtené tolvajnyelvét idő előtt elkárhozott
az idő éjszaka lekapcsolta szárnyait most
medvecammogásra hasonlít
melyben elérkezett az apokalipszis.

Murányi Zita (1982-)

Babiczky Tibor: [Töredék]

Más törvényt nem ismerünk: fiatal
testünket az idő önkényének alávetni.
Minden egyébre igaz: ne építs, nem omlik össze.

Babiczky Tibor (1980-)

Móritz Mátyás: Jégvilág

Rekedten szól a világ, mikor felkelek,
ég a torkom: felsebzik a lenyelt szavak,
és míg fejemre gyűlnek mind a fellegek,
ijedten, vállam közé húzom nyakamat.
Csendbe osonok, és meggörbülök hétrét,
mint kiben bátorság már régen lakott.

A Halál, ennél jobban nem méricskélt még,
megmerevülve, mint kő, vagy bronzalakok.
A Jó Sors fáradt: nekem már nem is lódít,
már a nap sem süt át, ingen és kabáton,
-arcomon csak a jégvirág rajzolódik,
nem súgja azt senki: Légy boldog barátom!

És én, járom tovább a magány vizeit,
nehéz kereszttel, amit rám az Úr hagyott,
kinek keze újabb mélységekbe merít,
ha azt hinném: a nehezén már túl vagyok.
El sem ugranék, ha rám egy házfal dőlne.
Nem elég a múlt és a pillanat terhe:

éhes keselyűknek villog szárnya, -csőre,
-egész jövőm, szegekkel szívembe verve.
A Pokol tornácára leszek vettetett,
nem is nyúlnak utánam segítő kezek,
bűn nélkül mondanak rám majd ítéletet:
-nem pörölök: hagyom hogy megkötözzenek.

Az elhagyottság(om) megtört és lerontott,
és akaratom, atomjaira dűl szét,
az érzéseim, leszáradt ágú csonkok.
és eléget a parázsló egyedűlség.
Nem keres utat hozzám senki, a (szörnyű) ködben,
melyben úgy tapogatózom, mint egy rokkant.

Magányban égek el, pedig könyörögtem,
de nem felelt a hívásomra rokon hang.
Hogy értsenek: kiabálni sincs már kedvem.
Mint akárki más: börtönben élek én is,
a szívemből csupasz fatönkök merednek,
és a (jég)világ, sötét rabságok felé visz.

Móritz Mátyás (1981-)

Jancsó Ágnes: Szomjúság

Látod,
olyan szomjas a bőröm,
mint a Valle de la Muerte sivatag
földje, hatalmas repedéseiből
ízelt lábakon
másznak elő belőlem
a félelmeim,
ha nem iszom eleget,
egyszerű vizet,
dihidrogén-monoxidot
nyelnek és
nyelnek,
a hatalmas kortyoktól
telítődik
páncélos testük,
elnehezülnek,
csapvíz,
szóda,
pára,
könnycsepp,
hópehely,
izzadság,
jég,
pocsolyalé,
mindegy, csak
iszom,
szürcsölöm,
felnyalom,
elnyelem,
mint egy tenger,
mint egy óceán,
mint egy feneketlen kút,
mint egy zöld műanyag esővízgyűjtő,
mint egy teve púpja,
várom, mikor
halnak meg bennem
a színtelen
szagtalan
folyadéktól
a szóférgek, amiket
te ültettél el bennem,
te tápláltad őket,
aztán ott hagytad nekem,
emlékül,
hogy emlékezzek,
amikor végleg kimentél az ajtómon,
épp a kádban feküdtem,
a csend visszhangjában
hirtelen
meghallottam az ízelt lábak kaparását
a bordáimon,
a gyomromban,
a fülemben,
tudtam, hogy ki akarnak jönni,
nyelni kezdtem
előbb a szappanos vizet,
aztán a sima vizet,
mert a szappan is szárít,
és nem nőhetnek akkorára a repedések a bőrömön,
mint a Valle de la Muerte sivatag földjében,
mert az ízelt lábak nem jöhetnek ki élve, Neptunus,
itasd őket halálra
vízzé vált véremmel,
azután jöjjön az özönvíz,
tűnjenek el
a repedések,
az ízelt lábak,
a szárító hőség,
délibábként sem láthatlak meg téged,
hiszen a gazdatestem már olyan,
mint egy vízzel teli méhkas,
mint egy nőstény bálna szája,
mint egy színes lufi,
amiben lityeg-lötyög
a víz,
és egy reggel,
amikor már akkorára duzzadt a testem,
mint egy óriás lavórjában felejtett mosogatószivacs,
émelyegni kezdek,
vizenyős testem a wc-ig vonaglik,
és akkor kiömlesz belőlem,
és kiömlik
a csapvíz,
a szóda,
a pára,
a könnycsepp,
a hópehely,
az izzadság,
a jég,
a pocsolyalé,
és kiömlenek az ízeltlábúak is,
felsértik a torkomat,
kétségbeesve zuhannak,
sikolyuk a lefolyóban is visszhangzik,
lihegve támolygok a szekrényhez,
öntöm utánuk
az arcszeszedet,
a tusfürdődet,
a boraidat,
a mandulatejedet,
és újra és újra
lehúzlak téged, amíg
végleg ki nem ürül a wc-tartály,
majd engedek egy kád forró vizet,
lebegni kezdek a saját testem óceánjában,
távol a Valle de la Muerte sivatagtól.

Murányi Zita: most még...

esténként a csontba eszi magát a tavasz most még
hűvösek az éjszakák mintha milliárd
égi hangya feddhetetlen szorgalmát
irigyelné meg a koromfekete erkélykorlát
a csillagdúc alatt csöndes roppanások jászla
apró ingásokból áll össze a vas mozdulatlansága
a magasság egy-egy fölfénylő villanása
fényt szitál a sötétség poharába lassan leszakad a hold
a fák tekebábui roppanó törzzsel kerülgetik
a mélabús acélgolyót

most kéne megmérni a gyökerek súlyát

ahogy sárga homlokuk alá dúcolják
az esti űrodüsszeiát

míg föl nem sejlik az első őszi ág
amin a lomb geometriája összeállt
hogy fejünk fölé karcolja a nap körvonalát.

Murányi Zita (1982-)

Necz Dániel: Az utazás vége

Az utolsó vonatot lekésted;
mint ezüstkés az estébe vág,
amíg el nem tűnik, figyeled,
ilyenkor milyen érzés a távolság?
A lakótelep nehéz, szürke
betontakaróban alszik, nem zavarja
a részegek szerenádja,
s hogy egy-egy hangszer valahonnan
belekiált a távolságba.
Esővizes kopott utcák tekeregnek,
a macskák szemében megrekedt sikolyok,
árkádokon, sikátorokban − a város
saját pórusai közt bolyong.
Mikor a téren jártál néhány órája,
megbámultak a házak,
s a falak nagy, barna vállukkal
dőltek egymásnak. Sorakoztak melletted,
végig úgy követtek csöndben az állomásig,
mintha ők mennének helyetted.
Most egy padon fekszel,
előtted a sínek gleccserfutása.
A pályaudvar, mint mély torok − a beton,
az üveg égbe kiált. A fáradtságtól lassan
elalszol; magadon túl nem jutsz tovább.

Necz Dániel (1989-)

Maros Márk: De ő

Az ajándék, amit kaptál a nyelvtől,
hogy hallgatni tudsz. Érleld a hiányt,
érleld szájpadlásos pincemélyben
évszázadokon keresztül. Így kivárhatod
a csendet. Úgy beszél majd helyetted,
mint egy meddő méh. Türelmed sietség,
fölkavart magzatvíz. Benne fürdesz.
A tükörben önmagadat figyeled.
Akit nézel, nem ismerős, aki téged néz,
túlságosan is az. Te nyitod ki a szád,
de ő szólal meg.

Maros Márk (2001-)