Marko Pogačar: Vasárnap-gyűjtő

A végtelen vasárnapot a szívemben hordtam,
mint rejtett hibát.
minden kattogással az idő verssé érett:
az ősz az utcasarkok körül lopakodik, zsebre vágott kézzel.
gesztenyéket az ósdi lapok tölcsérébe. a lombok csalása diadalmaskodott.
a gesztenyék, még mindig forrón, éhes torokkal találkoztak,
az újságok a szélnél hatalmasabb, a tűznél hatalmasabb erőre várakoztak.
várták azt a kezet, amely felemeli őket, mintha a világ minden sóvárgása
mindössze három hatalmasba tömörült volna, az összekötözött
dolgok régi újságaival:
összegyűrni az újságokat, majd a cipőbe gyömöszölni, míg a láb hiányzik,
sapkát hajtogatni az újságokból, és elküldeni a szobafestőknek.
az egyik sapkát, lehetőleg a legnagyobbat, a hajóra küldeni,
amelyet egy valótlan gyerek leúsztat a patakon egy olyan országba,
ahol az isten nem végtelen, hanem néma. és nincs semmi. semmi
a vasárnapokon kívül.


Orcsik Roland fordítása

Marko Pogačar (1984-)

Kopriva Nikolett: Egy szekrény tartalma

Lassan a szekrénybe zártam mindent:
az elküldetlen leveleket;
a bakelitlemezeket;
a sárguló futónövényt;
vonyító kutyám, amint a csillagokat nézi;
a pillanatot, mikor boszorkányok
állják körül az ágyam;
a nagy fűzfát, aki egész életében ígért,
majd eldőlt;
Ginsberg üvöltését;
Ras Mohammedet;
a gardróbban rekedt molyokat;
napfényben sem nyíló tulipánjaim,
a hernyókat a vadalmafa alól,
amik erőlködtek, de nem tudtak
lepkévé változni;
útlevelet;
halálfélelmet;
szavaim részegen;
elveszett kulcsaim;
téged, amint kérded: Szóval?;
az ablaküveg közé ragadt szellemeket;
szentjánosbogarak foszforeszkáló,
csillogó fényeit.

Duzzad a szekrény, fehéren vibrál a sarokban,
ismeretlen szavakat visszhangoz,
és én nem merek visszaszólni.

Kopriva Nikolett (1996-)

Takács Nándor: Áramlat

Lesétálnak a vízpartra,
egymásra hunyorognak.
Szemükben káprázik a délután.
Megszegnek egy esküt,
elfutnak egymás elől.
Azután még évekig vizsgálják
arcukat a tükörben,
a ráncokat és sebhelyeket,
az ígéretek nyomait.

Takács Nándor (1983-)

Simon Márton: töredék a

A halánték deres immár... - egy fenét,
a halálról most, alig 20 évesen
még a matematikánál is kevesebbet sejtek,
magamat, nem őt keresem.
Tudom milyen jó lenne még lélegezni végül
ha hátamon isten fognyoma mélyül
s már nem fájok, ropogok szófogadóan.
sötétség lábánál sétálok, ragyogó hóban,
még nem írhatnám meg, csak a félelemtől
összeégett lelket, ezt tudom. És még
hogy itt van, bennem, vár, évek óta. Szelíden,
mélyen belém ivódva
mint az öreg kelmefestők lábába a kékség.

Simon Márton (1984-)

Soltész Dávid: tükör

tükörbe nézel s engem látsz,

ez egy kapu,

mely összeköti tekintetünk.

vággyal táplált lángok

örvénylenek porcikáinkban.

az angyalok nem zokognak,

szférák együtt várakoznak

érintkezésünkre kiéhezve.

önmagam benned lelem,

buborékrészecskéből pottyantam ide!

mozdulataink egyformák,

pupilláidban ragyog vonásaid tükörképe.

érintsd meg a tükröt,

hiszen ott szobrozok!

érezhetjük egymást, de mégsem.

szippantson be a túloldal,

lehet, ott megtalálsz.

ahol én szűnök meg,

s te pedig létrejössz.

Murányi Zita: megdobban

az ég összeért a vízzel a csónak a semmiben
úszott a partot szegélyező fűzfák néma
ostorcsapása is a mindenséghez konyult
a ködben láttam meg a teljességet
a szürke napban a holdat
két glória finoman összeolvadt
hogy fénykörbe vonja a júliusi túlpart
késő októberét a hattyúrajt odaképzeltem
a tollak lehetetlenül fehér színét két szárny
gyönge kört ível a vízre és tükrét
befonja a közepén megdobbanó
isteni szívverés.

Murányi Zita (1982-)

Terék Anna: A repülő

hogyhogy
nem zuhant le
velem az a repülő
bennem azzal a
súlyos ólommal
kivarrt szívemmel
amit mutogatni
vittem
Stockholmba

*
a levegőben
pont a Balti-tenger felett
ha kinézel az ablakon
felhővakságot kapsz

anyám szerint nem jó az
ha az ember
védtelenül közel
kerül az éghez

*
a szívem
már akkor elkezdett
repedni mikor a cipzárt
húztam be a kofferen
éreztem azt
a lomhán táguló rést:
nyílik
válnak el egymástól
a rostok
reped pukkanva
a szívburok

vékony vonal
egy szánalmas csík
osztja kettőbe a szívemet
aminek
pont olyan színe van
mint a marhák szívének

*
Stockholmban
szoros sorokban

állnak az autópályánál

a szép
hosszú lábú nyírfák
mint gyufaszálak
a fényben
vagy katonák
kivégzés előtt
tűrik a napfényt
még ha
bele is szúr minden
tarkóba

Terék Anna (1984-)

Réman Zsófi: Ők, akik azt mondják

Azt mondják, meg kéne engednie magának a hosszú mondatokat,
mintha csak a meleg vizes csapról lenne szó,
mert nem ők félnek a fulladástól, kik lábukat lógatják a kád felett
és édes ízt adnak a gőznek, nem, ők nem látják
a metszés fájdalmas báját, a tekergő indák karcolás nyomait,
az idő előtt elszáradt bimbókat, ahogyan nem látják
a tűznyelőt sem, aki kötelet ereszt le a torkán a gyomrába rejtett gyufáért,
és nem veszik észre a kihullt hajszálakat, amik szavak helyett esnek a prédikálóból,
szerintük ha a szél fúj, a fa lengedez, és elfelejtettek hinni a gravitációban,
különben is, sietni kell, nincs sok idő, egy vessző sem tart örökké,
röptében fogja el, majd gyorsan eressze, mielőtt őt is eléri a pont.

Rémán Zsófi (1991-)

Turi Tímea: Zsoltár női hangra

Mi történik addig, amíg felszáll, mint a köd, a fájdalom?
Egy társaságot nem úgy lehet kiismerni, hogy ki kivel beszél,
hanem hogy ki kivel nem állna szóba semmi szín alatt.
A férfiakat mindig akkor tudtam megérteni, ha nőnek képzeltem őket,
és ekkor, elrejtett virág egy bársonyos kert mélyén,
feltárult előttem titkos életük:
sértettségeik, sok bánatuk, a kétely és a csupa seb önérzet,
mint egy térkép, mint egy szabásmintaháló,
a részvét villanófényében megmutatkozott.
Van a nőknek az a gyönyörű szokásuk, hogy túlélnek,
hogy túlteszik maguk, hogy túl messzire
sohase mennek. Hogy igazából nem is haragudnak,
s e titkot megbocsátásként felfedik.
Mi történik addig, amíg felszívódik a sérelem?
S én mikor lettem férfi? Oly kemény,
hogy sebeim nem hegednek, s haragom borostyán.

Turi Tímea (1984-)

Murányi Zita: bennem örökre...

bennem örökre itt maradt
nem suhant nesztelen a nyár után
bennem az ősz rozsdái tizedelnek
akár a kiserdő mámoros lombzuhatagán

bennem így kezd vetkőzni a lélek
a szívdobogásból reccsenések
míg odasimul a tél szivárványköpenyéhez
a földből takarózik ki a gyökérzet

a néma és mozdulatlan törzset szeretem
eres karján még fölzokog a holttér
amikor ősi magányához ér
s finoman megpaskolja a szél

nincs nesz nincsenek rőzse-dalok
élni akarok egy krisztusivá magasodó
falomb amikor tetszhalott
a csöndből font altatók

majd ha évgyűrűkön is sebet ejt
végtelenné tágul minden nullás
áhítva az ellipszis hiátusát konok fákkal
hazudnám évszázadosnak az elmúlást.

Murányi Zita (1982-)

Simon Márton: Virágok útja haza

Forrai Ferencnek

Ha lerajzolod, csináld úgy, mintha középen ketté
lennénk vágva, felülről, szemből, kevés vonallal, a páros
szervekből szigorúan az egyik oldalt, a hajszál-
ereket a kibetűzhetetlen messzeség mélyén,
ahogy a fekete föld kontrasztja felmutat, vagy le,
a zihálás hártyavékony, ismerős keresztmetszetét.

Ha lerajzolod, csináld úgy, mintha nem számítana,
kinek mi van a szájában, mert tényleg nem számít,
csak a hullám teteje, amikor kapaszkodunk, amikor
a térded kék lesz, és a hiú remények élővilága pusztul,
mert színe lesz annak is, amiben örökre itt hagynak egyszer,
bár eléggé meglepődnél, ha a felhőkhöz bármi köze volna.

Ha lerajzolod, úgy csináld, hogy ne rajzold le,
kis kerek érzésekből pecsétnyomót soha,
krumplinyomdáink a disznók elé szóratnak, igazi
hamisítvány gyöngysor sok szemünk, ha úgy
adódna, hogy ez egy szimuláció, akkor miért, miért,
villanyt feloltasz, miért ide voltál muszáj, sóhajts.

Ha lerajzolod, úgy csináld, hogy középen én
ülök egyévesen, körülöttem pedig mindenki,
akiket soha többé nem fogok látni, legyen egy feldíszített
fa, és legyenek ott a fekete-fehér foltok, akiktől származunk,
van egy szögletes lyuk az időn, be lehet rajta látni,
semmi nincs ott, csak egy régi jövő, azt nézd.

Növények vándorlásának azt a folyamatot
nevezzük, amelynek során.

Simon Márton (1984-)

Ughy Szabina: Majmunka verset próbál írni

Még langyos a tea, amit itt hagyott.
Ajkam a csésze peremére teszem,
oda, ahonnan maga ihatott.
Soha többé nem akarom látni.
Még szép sem volt ma délután,
bár stílusa tagadhatatlan.
Csak néztem, ki ez az idegen ember,
aki belakja otthonom, a testem,
és ezerszer távolabb van,
mint az elmúlt hetek során,
amíg folyton magára gondoltam.
Álmatlan éjszakáiról, Istenről,
a szamojédok szokásairól
és új úti célokról beszél,
hogy magáról ne kelljen.
Bújjon csak a szavak mögé,
bánom is én,
így is látom a lényeget.
Menjen csak Szindbád,
nem kell itt aludnia.
Vajon maga mi elől menekül?
Tudja, titkon abban bízom,
hogy valahol odavész,
s végre örökre szerethetem azt,
akire nem kell várni,
mert mindig is itt volt velem.

Ughy Szabina (1985-)

Borsai Szandra: hogy ne lehessen összetörni...

hogy ne lehessen összetörni
azért nincsen porcelándíszem
tányérom, üvegpoharam
nálam minden tűz- és fagyálló
műanyagból van
ezért nincsen szívem se

Borsai Szandra (1991-)

Murányi Zita: nyolcadik

jött és sorban elnevezte a fákat a sebhelyes törzsűt
megváltásnak és azt amelyikbe villám csapott
nem nem mondta hogy a lángoló csipkebokor
a füvet a lombok eksztázisának nevezte
amikor leereszkedett az este a fekete fű
az éggel lett rokon mint egy idegen bolygón itt is
idegen lépteket hallott vagy isteni atomok
mozdultak meg a legmélyebb csendet keresztelte
a szférák zenéjének majd egy madár torkából
sírt fel a szentlélek a fű zöld fényben
pompázott ismét ez a nyolcadik nap reggele volt
a megváltás törzse fölött még lobogott a hold
bár fölülről egy vékony karót lehetett látni és
ahogy nincsen ágain feloldódnak a teremtés határai.

Murányi Zita (1982-)

Terék Anna: Papírba csavarva

csomagolópapírba csavarva
tartom az ágy alatt
a stafíromat
csészéket tálkákat
poharakat
el ne törjenek
majd ha lesz lakásom
legyen mit szétrakni

néha kicsomagolom
és nézem őket
próbálom elfelejteni
mennyi idő kell még
a kicsomagoláshoz

csak a várakozást ismerem
így vagyok otthon
ebben a várakozásban
csomagolópapírba
csavarva

Terék Anna (1984-)

Weisz Anett: Szakadt ütem

Ül, mint lyukas tető
fölöttem a magány.
Röhög. Én nem vagyok
se bátor, se vagány,
csak arctalan mosoly,
szakadt ütem vezet,
kóválygó ritmusok
és csorba ékezet,
részegre tört egész
és íve-nyűtt kerek,
a füstös éj kezén
az álmok vérerek,
a hajnal is szakadt,
sápadt, didergető,
s fölöttem a magány
ül, mint lyukas tető.

Weisz Anett (1985-)

Babiczky Tibor: A mólón

Lomhán meglódul az éjszaka,
túlpakolt teherhajó, alatta sócsipkézte
sötét szív lüktet a mélyben. Hamis
kórusod, halál, elnémul a hullámok közt –

most csak az élet vékony szólóéneke szól.
Nyújtózz ki, letűnt öröm, a felszín alól,
s kék szárnyadat feszítsd a szél ellen.
Látlak. Az életem életlen.

Babiczky Tibor (1980-)

Taizs Gergő: Eseményhorizont

fejem fölött kihunyt csillagok fénye füstölög
És akkor láttalak utoljára. Legalábbis sokáig
ezt hittem. Aztán tíz évvel később váratlanul
összefutunk külföldön, egy idegen városban,
ahol azelőtt nem jártam. (A sínpár kilátástalansága,
hogy látszólag találkoznak, de sohasem ott,
ahol egymásra várnak.) A sarki kávézó teraszán
Satie szól, talán ezért is van, hogy a kelleténél
tovább fürkészem a közeli könyvesbolt kirakatát,
ekkor köszönsz rám. Meglepődésem tükrözi arcodat,
a tiéd az enyémet, és így tovább, zuhanunk
a végtelenített képbe. Tagoltságunk megfeledkezik
magáról, a kelleténél tovább bámullak, mire hirtelen
megszólalsz. Kiküldetésen vagyok, magyarázod,
én látogatóban. És amúgy? Nem sok, de épp elég.
(Közel négyezer napnyi kreatív ébrenlét, sőt,
virrasztás után, miközben minden lélegzet újabb
kis halál, nem sikerül egy valamirevaló mondatot.)
Felnevetsz. Pedig mindent megtettem, hogy kevésnek
bizonyulj (kérjük, halkítsa le közérzetét),
mégis magunkba roskadok, az utcafront rám görbül,
tágul a táj, akárha halszemlencsén át, és nincs már
idő, se visszaút. Elbújok az eseményhorizonton túl.

Taizs Gergő (1984-)

Závada Péter: Egy gallyat próbált

Azt hittem, hogy végre nemet mondok,
ingatom majd a fejem, éreztem, ahogy
mint valami puha káván, a nyakam lassan
elfordul a garbóban, de végül megint semmi,
csak tanácstalanságból néztem enyhén balra,
egy ismeretlen eredetű koppanás irányába,
remegő karom volt az, ahogy a csípőmhöz ütődött,
vagy egy száraz faágat vert a szél a kút beton-
gyűrűjéhez, mert attól féltem, hogy valakinek
abban a pillanatban ugyanazok a főnevek, igék
és melléknevek jutnak eszébe, mint nekem,
hogy egyetlen gondolatom sem maradéktalanul
az enyém, és hogy végül csak az emlékek
maradnak majd, a kerti hintaágy álmosító
nyikorgása, ahogy minden lendülésnél egyre közelebb
csúszott a kerítéshez, vagy apám keze, mikor
a Trabantban a sebességváltót kapcsolgatta:
mintha egy gallyat próbált volna mindenáron letörni.

Závada Péter (1982-)

Sirokai Mátyás: Vissza

Ahogy a magasban
a jobb és a bal
félteke megszűnik
ellentétesnek lenni,
amikor kérges tagjaikkal
visszaérintenek.

Sirokai Mátyás (1982-)

Vasas Tamás: Utolsó epigrammákhoz

ha már nem tudnék többé emlékezni,
az utolsó napokon kezdeném újra.
a lomokat magamhoz venném, és
elindulnék hozzád megpihenni.
de nem emlékszem, hol vagy.
hogy miért hagytál el engem,
és ki voltál akkor pontosan.
mert van, amit csak
képzeltem belőled,
ezt tudom.

de ha véletlenül találkoznánk,
akár egy út szélén is,
csak lehelj rám, kérlek,
hogy megtisztuljanak
a szavaim.

Vasas Tamás (1989-)

Borsai Szandra: körfolyamatok

xxx.

amikor megjöttél,
a kanapéról a hálószobába költöztem

amikor elmentél,
visszaköltöztem a kanapéra

xxx.

távollétedben átkokkal szórlak teli
majd elmegyek hozzád hogy egyesével
szép sorjában mindet leszedjem

xxx.

kicsalogattál a fotelemből
kivetkőztettél a kapucnimból
kigomboltál a kabátomból

megint tél van. fázom. kérem a kabátom.

Borsai Szandra (1991-)

Kovács Kristóf: Ez is te

Valami szebb helyett a körút van az ablakunkban.
Minden reggel így ébreszt. Azt mondtad,
ebbe vagy szerelmes, és hogy inkább ebbe kéne
nekem is. Ezért nem bírod elviselni hallgatásaim,
mert akkor te is belülről hallatszol.
Lefekvés előtt olyanokra gondolunk, amiket
a tengerparton kellene csinálnunk.
Vagy legalább a fürdőszobában.
Elviselhető lassúsággal korrodálódni.
Vanból a nincs felé, nehogy hirtelen legyen vége.
Félálomban megrándul a lábad,
ilyenkor azt hiszed, gödörbe lépsz, vagy csak megcsúszol.
Tudom, ezt is egyszer elmondtad.
Gyorsan átkapaszkodunk a felesleges álmokon,
egy reggelt sem fogunk tudni átaludni.
Újra az ablaknál állsz, beengeded a belvárost.
Nincs szavad, mondanom kellene valamit,
de az igazság szomorú, más meg nincs.
Rágyújtasz, a szád bizonytalan, mint
a belsőudvarban az állások tartóelemei.
Ajkaidról harapdálod a száradt bőrt:
óriási kalapácsokkal verik le a régi falakat.

És ez is te vagy.

Kovács Kristóf (1993-)

Szalóczi Dániel: Nyalókaszerelem

Cukorból vagyok, de ne hívj „édesnek”
mert azt azok szokták, akik már nem éreznek
sokat csak úgy a szájra jön ez a becéző szó
és mint a narancsos labelló
pár párc múlva lekopik

Úgyhogy a cukrok meg a csokik
kikérik maguknak
a pasik ne mondják ezt többé a csajuknak
meg egyébként is ha kóstolod a könnyet
amikor már nem vagy „édes” és titokban csöpögnek
ki a sós érzelmek amik nem váltak valóra
és csak csak hogy ellentmondj jövök most kapóra…

De mindegy. Már elfogytam azóta.
Írta ezt valaha egy szerelmes nyalóka.

Szalóczi Dániel (1984-)

Terék Anna: Hazafelé

utánad már
nem csókoltam meg senkit.

hazaindultam
a buszmegállóból,
belém karolt a délután,
a járdáról lerúgtam
egy kavicsot, és néztem,
hogy megőszült az út szélén a
Kiserdő.

lépésenként mormoltam
valamit, hátha attól
még távolabbra visz
tőlem téged
az a busz.
mormoltam, hogy ne
legyen olyan nagy az a
csönd,
amit rajtam hagytál.

az utcánkban fogadtunk
az egyik kisfiúval,
hogy melyikünk fog
előbb meghalni.
a nyereményben nem
állapodtunk meg,
ő mondta is, hogy a
részvét a fontos.

hazáig kipirosodott
az orrom.
a lépcsőházban fokhagyma-
szag volt,
az ajtó elől
ellopták a lábtörlőt.
a bejáratnál végigmértük
egymást a szomszéddal:
nem volt rajta ing,
ezért mosolyogni kezdtem rá,
neki ez nem tetszett.

aztán a szobában megbántalak.
levettem a szoknyámat és
a harisnyámat, aztán
csak ültem és hallgattam,
ahogy dobog a szívem
valahol a torkomban, és
csak bánkódtam.

utána már
nem csókoltam meg senkit.

Terék Anna (1984-)

Babiczky Tibor: Schumann: Hajnali dalok, pt. 1.

Szemcsés a kép, valószínűleg
ott heversz az ágyon, míg én
az ablakon kinézek – a ház előtt
a hársfa mégis téged idéz meg,

széttárt karral, ahogy állsz. Figyelni
kell: megérkezés ez? vagy búcsúzás?
Akár a hullám: eltemet,
s hiánya majd úgyis kiás.

Babiczky Tibor (1980-)

Murányi Zita: őstörténet

valahányszor este lesz
arra gondolok isten az égre ejtett
egy megkövesült könnycseppet
én így látom a fogyó holdat
és hogy reggel a csillagtalan égen
a mennyei kötés is fölbomolhat
hogy szép szép a világosság
de éjjel szebben ragyognak fénymorzsák
hogy isten is jobban szerette a sötétséget
és minden éjszaka egy megváltás előtti őstörténet.

Murányi Zita (1982-)

Varga Melinda: A fal

Álmában piros téglákat cipel,
foga között homokot
őröl és meszet kever,
a veríték és a szavak a kötőanyag,
jó erős fal lesz, akár a százéves váraké,
ódon és áthatolatlan, sok szobával,
föld alatti folyosókkal,
antik bútorokkal, díszes karosszékekkel,
fáklyákkal és földig érő függönyökkel.
Van benne egy nagy franciaágy is,
lefüggönyözve, ott hálnak az emlékei,
éjjelente megelevenedik egy-egy éjszaka,
olykor a férfiak arcát is tisztán látja,
elképzeli, mi lett volna, ha szül,
és hányféle gyerekkel áldotta volna meg az ég,
sok szomorú kislánnyal, apátlan tekintetű angyallal.
Nem ismételheti meg a történelem magát,
nem hozhat a világra árnyéksorsú nőt,
csak olyat, akinek holdból van a szeme,
csillagok nyomában lépked apró lába,
mindig csak felfele, mindig csak felfele.

Varga Melinda (1984-)

Borsai Szandra: találkozásaink

Az első

Még csak a sapkám bojtja bújt ki
a villamossárga vaskorlát mögül,
amikor ő már felismert.
Úgy láttam meg először,
állt az út túloldalán a hóesésben.
Egyik kezében esernyőt tartott,
alig fért be az üres kioszk teteje alá.
Anyám ugyanilyen bódéból vette
a rejtvényt a révfülöpi strandon,
amíg egyik nyáron már nem nyitott ki,
és valahogy mindegyik sorban kimúlt,
amire emlékeztem.

Állt a hóesésben, és nézett,
ahogy átjövök darabjaimban a zebrán.
Először a csalódásom ért oda;
magas volt a hangja,
összezárt fogain préselt át,
és pontatlan a mozdulat,
ahogy lehajolt hozzám.
Aztán odaért az arcom, a közönyöm,
a csúnya űrdiszkós pulcsim,
és az ő hazugsága is, amit a munkahelyén mondott,
hogy azért kell korábban elmennie,
mert jönnek leolvasni a gázórát.

Detektíveset játszottunk volna a Városligetben,
de a hóesés miatt maradt a kávézó,
és én örültem, hogy nem kell odamenni.

Először csak egy kávét,
aztán enni is rendeltem.
A beszélgetés hamar ráterelődött Misi bácsira,
aki végighaknizta az egyetemet
a pont egy másodperces lengésidejű rezgő rendszerével,
és valahol itt dönthette el,
hogy mégis felhív egy hét múlva.

Borsai Szandra (1991-)

Babiczky Tibor: Vaskori töredék

Féltelek, ahogy az időt féltik
az életre gyorsak, és fogadlak,
ahogy esőt fogad egy beomlott
tetejű ház. Rom vagyok, amelybe
hazajársz néha. Már nem hazudunk.

Tudjuk, az óra és az esernyő
szánalmas öncsalás csupán. Tudjuk,
vázlat vagyunk, nem megvalósulás.
Féltelek, mint utolsó, túlérett
gyümölcsét a fa. Te az otthon vagy,

és én nem vagyok, csak ól. Tohonya
állat fekszik bent a szalmán, villan
késpengényi ég. Kint – láncra verve –
egy kutya csahol. Szánalmas korcs, de
tudja dolgát. Vadászkürt hangja szól

Babiczky Tibor (1980-)

Simon Márton: Épp a fény

Ahogy lépteim, lélegzeteim is,
hogy mennyi, összesen, minden meg-
számlálható. Rengeteg. Hogy hányszor
fordultam meg álmomban, néha érdekelne,
ébredés után hányszor takartam zárt
szobában is az öngyújtó lángját.
Lehetne minden egy-egy szám,
így pontos, akár a láz és a centik;
kitalálnék egy „első” emléket, mondjuk
a dédnagyanyámat, akire – nos igen,
előttem tették bele – kicsi volt a koporsója.
Mert számok és mértkegységek kérdése
az egész. Az asztalon a friss hús, épp ráesik a fény,
a spárga, ez a különös zöldség, (én pucoltam)
az ital, a szex, a vacsora. Hogy mint a
vágyaimmal, élek veled, és takarom amit,
mert valahol szélcsend soha. Ez is milyen.
De maradjunk annyiban, mondjuk azt:
ez a megszámlálható beláthatatlan.
Bizonyítván, hogy van lélek, mert van,
amire nem visz rá. És így mintha a partján ülnénk,
valaminek nem látjuk a végét. Tehát nincs.

Simon Márton (1984-)