Simon Márton: 691 betű múlt vasárnapról

Vakon felismernélek arról is,
ha csak egyet tapsolsz.
Ezt is itt kéne abbahagyjam.

Sárga tulipánok, porcukor, nem tudom.
Amikor úgy ülsz, egy villával mutogatva, hogy attól
rögtön tiéd lesz az asztal. Hozzáérni sem merek.

Vagy amikor mesélsz, nem is tudom, miről,
régóta mondod és régóta nem figyelek. Nézlek.
Az egyik szemem sivatag, a másik idegenvezető.

A súlyom pontosan két frissen kivágott, virágzó fányi –
ha bármit kérdeznél, ezt válaszolnám. De azt kérdezed,
van-e még itthon vaj. És besüt a Nap is.

Besüt a Nap. Iszol egy korty teát.
Most messze van, amikor csak egy hóval teli száj vagyok
a sötétben, messze, amikor lágy részeim közt

nyirkos kézzel keresi valami, mit téphet még ki belőlem.
Most felállok, a hűtőhöz megyek, kiveszem a vajat,
aztán visszafordulok feléd, és egészen komolyan arra gondolok,

hogy ez itt a nyakszirted.

Simon Márton (1984-)

Kemény Zsófi: Az első

Egyre több van a tudattalanomban,
téged is oda raktalak.
Néha előkotorlak alulról,
két régi osztálytárs arca
meg egy tévedés közül,
és megnézegetlek.
Én már gondoltam rád egy életnyit,
te most már mindenképp hátradőlhetsz,
és az összes volt csuklásodat rám foghatod.
Te rágtad a számba azokat a szavakat,
amiket most másnak mondok,
aki nem érti.
Aztán egyszer találkozunk.
Legalább tíz centit nőtt a hajam,
mióta utoljára láttalak.
A tiedet divatos frizurára vágták,
és azóta nem nő meg.
Rövidebb lett tízcentinyi
kihagyott jóval és rosszal.
Egy ideje bizonyos kereszteződésekben
direkt nem nézek a szembebuszra,
mert már nem érné meg
csak egy kapaszkodó kéznyit
látni belőled, ha sosem derülne ki,
hogy tényleg te voltál.
Tudom hol rontottam el.
Ott, ahol el akartam rontani,
mégis azt a napot várom egész életemben,
mikor végre nem kell az,
amit minden gyertyafújásnál kívántam.
De reflexből mégis azt kívánom.

Kemény Zsófi (1994-)

Szilveszter Andrea: Megvilágosodás

Ma már felismerem hangod
a sorokban melyekből
kiolvasom magam
és mikor lelkem üteme
a versrímmel egybecseng
fájdalmamra enyhülést hozó dalban
falra akasztott festmény vörösében
vélem felfedezni arcod
Művészetnek hívunk
mi földi halandók
.

Enesey Diána: Visszatérés

Ha majd ismét visszatérsz,
ne hagyj már itt semmit,
tépj ki belőlem mindent, ha emlék,
ne nézd, milyen, csak azt: mennyi.
Ha még egyszer visszalépsz,
halványíts el minden színt,
vakít a piros, metsz a kék,
a zöld szabadságra hevít.

Ha majd ideérsz,
vidd el az összes illatot,
elsőként a tiéd
illanjon el: már mindent belakott.
Ha megint belépsz,
ne maradjon utánad íz,
se Rosé, se kávé,
folyjon feledés-víz.

Végre felejts rendet
magad után
bennem.

Enesey Diána (1998-)

Nagy Zita: Üvegkép

bagolyfülekkel hallgatnak a fák
míg meztelen magamra igazítom
az életet – az esti ablaküveg –
– poros bársonyán – idegen hasonmás

ágak közt áll – kuszán – minden egyes
kimondott szóval kevesebben; minden
lélegzettel könnyebben; összes bűnnel
– nehezebben – pattannak a gallyak

széttárt ujjakkal – fésülni ki – a
világot; míg hulló hajszálai
combomra tekerednek – fényképek –

fergetege még nem elég érv, hogy élsz;
egyetlen lehelet létet, mosoly
boldogságot nem bizonyít; bánatnak

öröm nem valutája, rutinná vált
sors felett hamis hatalmat nyerhetek
önként tagadva meg mit elveszthetek;
napjaim besorozva lapjaim

leosztva; csalni fölös; tenyerén
téli fagyfegyelemmel a mindenség
hord vagy ökölbe – zár – törött üvegként
szilánkszélű mélyből vájt magaslat,

szögre öltött üvegkép visszaveri
a megőrlött fényt; lehetünk-e többek
mint prizmapillanatok múlt időben?

Nagy Zita (1987-)

Baranyi Gergely: amikor elbúcsúztunk

kétszer kellett nekem bemutatkoznod.

először hallgattam, majd hónapokkal később
(pontosan nem tudom), amikor találkoztunk,
csak annyit tudtam megmondani, hogy
honnan biztosan nem jöhettél.

átláttunk egymáson, mint a sáros fényen.
tudtuk, hogy mi következik egy zavart
szemüvegigazítás után, vagy akkor,
amikor elsimítottad a homlokodon
az összeérő ráncokat.

amikor elbúcsúztunk, akaratlanul is
hátra néztem. nem számítottam rá, hogy
másodszorra foglak utoljára látni.

Baranyi Gergely (1990-)

Kovács Kristóf: de az már

Sosem tudtam sétálni, mármint úgy rendesen,
mindig sietek.
Ezt mondják.
Valami ismeretlen rohanás diktál.

És most mégis. Nyugalom van, benn. Egy ideje.
Még meleg van, és jönnek a felhők, mennek.
Esőre állt, de nem esett.

Egyre fakóbb fehér van belül.
Ahogy mentem, végig akartam simítani a falakat,
az összest, mint régen.
Mint egy kisgyerek, aki még nem tapintott elég felületet.
Mint én, ezeket a kékes-szürke
háztömb oldalakat.

Szerettem volna,
mert tényleg régen éreztem bármit is.

De aztán nem.
Nem, mert nem az ujjak a lényeg.
Valami más,
de az már nincs velem. Nélkülem is elég koszos.

Most már csak ülök, egy órája, mondjuk egy órája.
Nyárfalevelek zörögnek, csukott szemmel, olyan, mintha esne.
Csak bőröm érzéktelen.

És így, visszagondolva, már nem is
tűnnek kékes-szürkének a falak.
Csak fehér.

És fehérebb.

Kovács Kristóf (1993-)

Bende Tamás: Nem fordulsz vissza

Néha félálomban újra látom, ahogy a napba nézel és elmosolyodsz.
Minden veszteség felmorzsolódik egyszer,
majd megbújik a lábujjak között, és sebesre dörzsöli a bőrt.

Nem felejtem el, hogy valamikor befogadtad a bennem nyüszítő állatot,
amely éjjelente szétnyílt gerinccel járta az árteret,
ahol fájós lábú apák szánkón húzták szeretetre éhes gyermekeiket.

Sosem mesélem el, hogy mit tettél velem, bár jogod volna tudni,
mióta nem láttalak, hányszor gondoltam arra, hogy meghalok.
Minderről azonban tényleg nem beszélhetek.

Lehunyt szemmel a fogkefe után nyúlsz, leülsz a kád szélére,
és összerezzensz a hideg érintésétől. Aztán felöltözöl,
mondasz valamit, amit hosszú időbe telik megértenem.

Nem fordulsz vissza, amikor távozol.

Az ajtóhoz lapulok és lélegzetvisszafojtva számolom,
hány emelettel lejjebb szűnnek meg lépteid.

Bende Tamás (1990-)

Babiczky Tibor: A mennybemenetel ünnepén

Egy éjjeli nagy viharban, mikor elfogy minden,
a csillagos ég s az idő,
állsz a kitárt ablakban, nézed a megtépázott
kertet, hallod a fügefa
lombját vitorlaként recsegni a fel-felbukó
szélben, s egyszerre kitisztul
legbelül az egész: hiába vagy már útra kész,
maradnod kell, amíg elül
az égi vész és fény nem ébred vert valód fölött

Babiczky Tibor (1980-)

Ughy Szabina: felejtős

Az arcodra, a szádra gondolok,
ünneppé váltak benne a szavak.
Elképzelem hozzá ujjaid, leejtett kézfejed,
melyekkel álltadban sosem tudtál mit kezdeni.
Látom a hasad bőrét,
köldököd alatt futó ritkás szőrcsíkot.
Azt akartam, hogy halj meg.
Párologj a semmibe, mint egy fénykép,
amelybl száz év múlva üres papír lesz.
Olyankor ha kérdezték, mi az, csak a fejed ráztad,
halványabb lett a kezed; fény felé tartva,
fehér csontok világítottak, mint a röntgenképen,
s cigarettád kialudt.

Ughy Szabina (1985-)

Bálint Tamás: Utoljára a tengeren

Már nem feszül a vászon, és nem fodrozódik
a felszín, és akár a szél, pihen a toll, ecset,
morajlik a mélység s a korhadó hajótest,
kísértetek lakják be az üres fedélzetet.

A tengernek nincs partja, nincsen széle, hossza,
üdvözlésül sirálycsapat zajongva nem fogad,
de játszik a hajnali fény a gálya mellett,
míg az ostort szorítva várom a hullámokat.

Bálint Tamás (1985-)

Irlanda Kristóf: Így megy ez

Elhitted, hogy így kell lennie,
hogy idővel a vágy hűlt helye fűti a testet,
hevíti az üresen kongó csöveket.
Sosem mondtad, hogy nem a kor, hanem a teher
körmöl ráncot az arcra és hogy
a tehetetlenségi erő az egyetlen, ami maradásra
bírja az embert, elfojtottál magadban
mindent, ami kisimíthatta volna
redőid, vártad, hogy visznek valamerre és
közben nem vitted semmire, és én
még mindig nem értem, hogy hihettél benne ennyire,
hogy ennek így, pontosan így kellett lennie.

Irlanda Kristóf (1996-)

Babiczky Tibor: A megtett útról

Figyelni az ablakból az eget
éjjel, a kikötő közelében,
elkönyvelni a veszteségeket,
indulásra gondolni, de még nem

indulni el, könyökölni csak
rozmaring és só illatában,
s a pányvát, mint villám a vízre kicsap,
érezni, míg megrázkódik a vállam -

még viharban is: hozzád hazataláltam.

Babiczky Tibor (1980-)

Fekete Richárd: március

március némasága
hideg szél szárnycsapása
lépteid nyikorgása
rézkilincs kattanása

szádból kiszálló pára
hív meg a verandára
meghív az eget nézni
keskeny ludakat nézni

repülőcsík feletti
vízgőzben reménykedni
várni ahogy megéled
gördülő szívverésed

várni hogy megjelenjen
vékony tekintetedben
felhőrojt-madár csőre
indulj repülj előre

iránytű légy az égben
kapaszkodó az égben
távcső légy körbenézni
ernyő légy földet érni

szikkadt avarba szöknek
felhőidből a könnyek
sűrű álomba hullnak
felhőidből a tollak

köd száll a verandára
s visszaindulok hátha
mégis egyedül várnád
március suttogását

Fekete Richárd (1986-)

André Ferenc: Holdfény szonáta

Mert lekottáztad a Holdat,
Elolvad, ki az égre fölnéz.
A zongorából csöpögő méz
Nárciszokról mesél a pornak.
Sír, ki csak tulipánt szagolhat.
Rég nem vagy, s még mindig történsz,
Mert lekottáztad a Holdat.

Hangyányi hangjegyekbe hordtad
A rátereit, a súlyos űrt, és
A csönddé áthangolt üvöltés
Úgy feszül, mint húr a mollnak,
Mert lekottáztad a Holdat.

André Ferenc (1992-)

Ughy Szabina: Álmatlan

Folyton másik országban ébred,
mint ahol elaludt.
Álmaira nem emlékszik,
bár létüket nem tagadja.
Ami tényleg volt, nevezzük életnek,
beégett egy fényérzékeny diáiba.
A kikötő helyett állomások,
a jetlag puha szédülete,
és a gyerekek boldogsága mindenek felett,
hogy nekik talán majd sikerül.
Nem kötődni semmihez,
csak az úthoz, ami sorba rendezi
emlékezetében a képeket.
Az albumot senki sem láthatja.

Ughy Szabina (1985-)

Irlanda Kristóf: Kötődés

Ne nevezd nevén a dolgot, ha nem érted mit jelent,
mondtad, és én nem értettem egyetlen kiejtett
szavadat sem. Beszélni tanítottál, egyesével számba adtad
a betűket, talán nem is miattam, talán csak szórakoztattad
magadat velem, hogy múljon az idő, de faltam minden
rövidebb szót, láttalak hozzám fonódni az igekötőkben,
gyorsan átvettünk minden formát, bonyolultat, egyszerűt,
minél nagyobb volt a csend közöttünk, annál inkább tűnt
úgy, hogy többszörösen összetett problémát okoz a beszéd.
Alád rendeltek, tudom, ostobaság volt hinnem, hogy melléd.
Jelzőkről beszéltél és nem értettél egyáltalán a jelekhez,
neveden neveztelek volna, de nem tudtam mit jelentesz.
Míg nem beszéltem figyeltél, most, hogy tudok nem maradt
kérdésed, ékezetté töpörödött valahol a szavak szintje alatt
minden rólad tárolt fogalmam, a határozatlan névelő voltál,
ami eltévedt és ott ragadt örökre az ismeretlen névutóknál.
Névmássá váltál, mindig kellett más is, hogy szereped
nyilvánvaló legyen és szerettem volna kimondani a neved,
de még mindig nem tudtam pontosan mit jelentesz, milyen kár,
hogy minél jobban ment a beszéd, annál kisebb volt az igény rá.
Csak mond el ki vagy, én majd megmondom a neved,
az első szavam lettél és a számból örökre kiejtettelek.

Irlanda Kristóf (1996-)

Szesztai Zsuzsa: Mi ment, mi maradt

Külön világot alkotok magam.*
Kapaszkodom, mint földben a magok,
határok közt határtalan vagyok.
Célzott golyó, ha eltalál szavam.

Sötétben talán nincs mitől féljek.
Falakon átmegyek, sima az út,
s a gondolat, míg idáig kifut.
Vigyáznom kell, jönnek a miértek.

Ha elvisz az ár, visszaránt egy emlék.
Kabátom zsebében magammal lennék.
Lefoszlana mind, mi egykor elszakadt.

Titkaival vállamra dől az este.
Megszokás vajon – vagy a dolgok rendje?
Számot vetek akkor: mi ment, mi maradt.


*József Att ila: A kozmosz éneke

Molnár Dávid: [Nem láttam még…]

Nem láttam még az erdő mamutnagyságú dobogó szívét
Pedig a fák törzsét kerülgetve sokat kóboroltam
Most is az erdei utakat járom és a szántóföldeket
Te űztél ki ridegségeddel e tájra amely félig-meddig a Paradicsom
Te akinek szemei az erdőt idézik
Te aki úgy féltettél valaha mint sovány ragadozó az éltető húst
Idegen civilizáció barkácsolta a vadászleseket
Fölmászom egyre amely a mező peremén áll az erdő határában
Leülök odafönt a deszkapadra
A legelő őzeket bámulom és az elragadtatott naplementét
Ezen a vidéken tanultam meg hogy minden dolog eltáncolt mozdulat
A kuporgó kő éppúgy mint a szálló füst és a foszló falevél
Itt borul rám az éjszaka
A mező most olyan akár a kifeszített vak víztükör
Nem tudom mennyi üzemanyag lehet egy ilyen szerkezetben
Egészen közel lent a fák között motoz valami
Remélem nem perzselik meg a kicsapó lángok
Amikor a vadászles elstartol a Földtől

Molnár Dávid (1990-)

Kupihár Rebeka: létmetafora

hajítottál már követ bükkfának?
az erdő akusztikáját ismered?
melyik ágon ül, s mit énekel
a levélnyi istened?

Kupihár Rebeka (1999-)

André Ferenc: Egy zeneszerző portréja

Ha elpuhul a dúr, a moll,
s két hang között meghajol
a borzas, fortissimo idő,
fehér szirmával kinő
hangok közül a holdvilág
– színfoltnyi szimfóniád.
A tiszta köz, a szeptimek,
tekinteted ki menti meg,
rettegésed ki érzi át,
hogy elnémul szinesztéziád,
ha felsikít egy csorba kvint?
Újra hangolhatod megint,
a kezdőhang késő barokk.
Tűz kell ide, vasmarok.
Poklokig hallatszik át
az elburjánzó klasszikád.
De kié lesz az összhangzat,
ha partitúrád fölszaggat?
Vészsikoly ez, riadó,
ujjaidról hullik a hó,
jeges hangod rianó,
szilánkos fortepiano.
De írod, amíg írhatod,
s a nyolcadokból felragyog,
mint egy lassú moll akkord,
arcod: a gyűrött telehold.

André Ferenc (1992-)

Krakó Ádám: A nap végén

szétterült bennünk a puhaság
búgó szavainknál
néhány galamb volt csak
jobb
papírra ragadt cseppeket
néztünk amint megálmodtuk
a közös sorsunkat
ami nincs

zöld függönyök lógtak
körülöttünk zöld levelek
zöldek voltak a fák tavasszal
a megcsalás idején

langyos levegő fojtogat
mint egy múzeumban
úgy kellett volna élnünk
semmihez se nyúlni ha már
semmihez sem fogható a
történetünk

gubancokat bontogatok este
amikor az idő meg az
álmatlanság
összehoz bennünket
egyszer véget kell vetni
minden csöndnek
csönd
zúg a vér az ereimben
kitörni készülő vulkán
a testem
lábaimat szedem
hogy minél messzebbre
hogy minél közelebb jussak
puhaságod megértéséhez

Krakó Ádám (1997-)

Taizs Gergő: Civilizációs gyakorlatok

ismerős pontok halmaza
vállvonásnyi csendélet
háztáji ergonómia
szagok, színek, formák visszhangzanak
évmilliók kifacsart ölelésében
narkisszosz saját képmásra
teremtett szerelme vízbe fúl
a város határán kilyuggatott burok
bávatag hulladék holt hada dúl
védelmi sáncot von bezsákolt
háztartási bólintásból (#jólvanazúgy)
érett csendjét legyek hámozzák
az enyészpont egyre közelebb ér
mellkas nehezül ritkul a lég
komposztált kompország
helyén uszadékfa lebeg
a délután zümmög
majd felment a szükség
szerűség a bomló emlék
ezet ismerős pont
ok halmaza helyett
ilyen lehet megbot
lani a dadogó semmiben

• 
  
• Taizs Gergő (1984-)

Biró Sára: szobor

lávát önt végig a torkomon
így kötnek meg bennem az indulatok
így hűltünk ki végleg
szoborrá szeretett

Biró Sára (2001-)

Irlanda Kristóf: Libikóka

Hiába lépsz el,
a süppedt föld megőrzi súlyod.
Mozdulataid
ottragadnak a levegőáramlatban.
A hézagokat
feltölti az idő sűrű purhabja.
A hiányok
észrevétlen kiegyenlítődnek.
Az elmozdított
események a helyükre kerülnek.
Rám néz a táj,
amit előbb még én láttam,
van rendezői elv
az összevisszaságban.
Egy pontba sűrűsödik
ezelőtt és ezentúl.
Az újrakezdésben
is van valami folytatólagos.
Kibillenésünkben
ránk zuhan az egyensúly.
Az elkent mocsok
is van, hogy tisztára mos.
Akire a követ hánytad este,
reggelre az is te magad vagy.
Elmozdulnak a dolgok,
és minden egyhelyben marad.

Irlanda Kristóf (1996-)

Demeter Arnold: Télhozó

Nézd, a seregélyek csőrében a kabátos délután
csupán a telet jelenti, nem kell félned.
A reggeli hópihék megvárják, míg felébredsz,
végignézik, ahogy közöttük kilesel az ablakon,
majd elolvadnak, hisz ők csak hírnökök, te pedig
készülj még több csettegésre.

Demeter Arnold (1996-)

Ayhan Ey Gökhán: Érintések

Izsó Zitának

érintést nem találni sehol

gyerekkoruktól megfosztott férfiak,
összes élőlény lápvidékről eltűnt,
emlősökként haltak ki veszélyszínű ujjak,

férfit kinőtt gyerekkéz-kesztyűk,
mély tavak és szitakötők honában:

érintést-felejtett bőrfelszínek,
simogatások összetartotta arcok,
ha köszönök, ezekkel köszönöm meg,
ha arcom elengedi simogatásod
mély tavak és szitakötők honában:

sehol nem találni érintést.

Ayhan Ey Gökhán (1986-)

Biró Sára: kavics

csak az a bakancsa maradt nálam
amit megrágott a kutya
recés talpába szorult kavicsok
a hozzám intézett szavai
nyelvemmel piszkálom ki
a számban hordom őket
csikorgatom rajtuk a fogaim
míg simára nem kopnak
így tudom lenyelni őket

Biró Sára (2001-)

Krusovszky Dénes: Nekem lila

Ha nekem lila,
miért ne lehetne
lila az ég néha,
vagy barna a fű,
piros a lomb,
engem nem zavar,
hiába állítja mindenki,
hogy rosszul festem,
így tetszik, ilyen lesz,
színtévesztő vagyok,
ezt mondják,
és azt kérdezik folyton,
hogy ez milyen szín,
meg ez milyen,
mondjam meg mindenről,
de hát kit érdekel,
hogy a zöldikét sárgára,
a sárgarigót meg
zöldre satíroztam,
a rózsaszín pónira
pedig azt hittem, szürke,
sosem lesz jogsim,
ezt mondta Krisztián,
de ez hülyeség,
apa is vezet,
pedig neki is mindig
anya mondja meg
a színeket.

Krusovszky Dénes (1982-)

Szabolcsi Viktória: Kronosztratigráfia

A lehámozott idő, mint kőzetrétegek.
Néhol, akár karodon az erek, kidudorodik
egy-egy kövület, borostyánba szorult tévhiteid
gyerekkorodból, rózsafüzérből kiesett imák,
alvajárásaid nyoma a parkettán, megalapozatlan,
senkibe bele nem ölelhető félelmeid.
Gerincedből, mintha cipzár nyílna,
száll fel a nyilallás, porckorongjaid
megfiatalodnak, bőröd visszanyeri egykori
víztartalmát, a koszorúerek falaiból felszívódnak
a meszes plakkok, és gurgulázva nevetsz,
mint ötévesen, amikor először láttál
óriáskereket, és az állatkertben
egy orangután az üvegen keresztül a tiédre
tette a tenyerét, aztán vattacukrot ettél,
és sírva aludtál el, mert véget ért ez a vadul
boldog nap, és ennyire vadul boldog már sohasem
leszel, és ebben is igazad volt, az ilyen boldogságot
hamar kinövi az ember, mint az ünneplőruhát.

Rétegesen kell öltözködni, mondtad mindig,
legyen mit levenni, ha izzadsz, és felvenni,
ha fázol. Nézd, mintha ikrek lennénk, nevetsz
gurgulázva, és ámulattal nézed az időt,
amit lehámoztam rólad, mint hagyma burkait,
mint széldzsekit, sálat, polárpulcsit egy
kirándulás végén. Félve simogatod meg,
itt-ott kidudorodik rajta egy-egy kövület,
görcsök az évgyűrűkön, millió éves fosszíliák.
Az idő össze-összerezzen, fázik nélküled. Nézünk
egymásra még egy darabig, de végül meg fogod
sajnálni, ő pedig majd hozzád bújik, átöleli bordáid,
és a köldöködön át visszakúszik a szerveidbe.

A vadon élő orangutánok várható élettartama
harmincöt-negyven év, de fogságban akár
a hatvanat is elérhetik. Az egyik leghíresebb
példány harminckilenc évesen halt meg,
és magával vitte azt a száznegyven szót,
amire jelnyelvvel megtanították. De az egy
másik orangután volt, nem az, amelyik
a tenyeredre tette az övét, bár bizonyára
ő is boldogtalan lehetett. Persze ezt senki sem
tudhatja biztosan. A száznegyven szó közt, amit
tudott, sem a boldogság, sem az idő nem szerepelt.

Szabolcsi Viktória (1984-)

Nagy Tímea: Album

Álmomban fehérek csak a virágok,
a ruhám vagy, a ruhámon a hó,
érként futsz végig bőröm alatt,
vérkeringésünk égre feszített konstelláció,
madárfogó, függönyháló,
mágneses észak,
érintéseink pólusvonalas vetületek,
gyémánt és kosz,
kiszakadás és hazaérkezés,
a ruhám vagy, fehérvirágos, holdpettyes,
csak a bordakosaram tart meg,
saját magam foglya vagyok.

Nagy Tímea (1985-)