Simon Márton: Türkiz belépő

Az eper kártevőit aszerint csoportosítjuk,
hogy a növény mely részét támadják meg,
életének milyen fázisában, milyen súlyú

következményekkel. Gyökérzet, levélzet,
termés vagy virág. A szakirodalom terjedelmes
része foglalkozik a tavasszal, ami a legveszélyesebb.

A túléléshez fenntartások és tapasztalat egyaránt
szükségeltetnek, a különböző vegyszerek használatakor
fontos pontosan felmérni, mi nyerhető és veszíthető.

Felismerésnek itt helye nincs, a legjobb, ha nem jut
eszünkbe semmi, eleve nem. Tartsunk távolságot
a langyos széltől délutánonként. Nem szempont.

A legjobb, ha rágyújtunk még egyre, vagy nem,
ez egyéni ízlés kérdése, de alkalmanként mégis jobb
rágyújtani inkább, bár amúgy mindegy, ahogy

mindegy, milyen utakon értünk el ide, milyen felhők közt,
mi esik most és milyen irányba,
hogy nem ismer magára az ember a csapadékban –

mindegy vagy nagy nevetség, így a szakirodalom.
Mert ez, amit a nevek elvétenek, de a szél megtalál,
már itt van, és olyankor

nincs mit tenni, legföljebb, ha kijön, elmondani neki,
hogy valami tegnap óta eszeget csöndesen a mellkasunkból.
De ilyenkor persze nem jön ki,

csak áll az őz a fürdőszobában,
és nézi, nézi a tükörben,
nézi, jelentsen ez bármit is, magát.

Simon Márton (1984-)

Sirokai Mátyás: Két szempár között a legrövidebb út.

Mikor újra felnéznék,
a jobb szemhéjam zárva
marad. Vannak napok,
amikből nem szégyen
már délelőtt elmenekülni.

Átkelés egy másik életbe,
tizenöt méter magasan,
egy kifeszített dróton
a háborgó beton felett.
Két szempár között
a legrövidebb út.

Mi történt, amíg
sötétben voltam,
és mire gondoltam,
mielőtt lehunytam
a szemem?

Rád, és hogy
könnyeddé.
Könnyűvé

Sirokai Mátyás (1982-)

Székely Szabolcs: A halogatásról

Nagyító alatt szalmaszál,
forró nap vakít, mégse gyullad.
Találgatod, milyen jövőtől
menekül épp a múltad.

A kudarc és az unalom
éjjel közös taxiba szállnak.
Nézik a várost, hogy keletről
már feldereng a másnap.

– Szégyelld magad! Szégyelld magad! –
szól a refrén a rádióból.
– Kikapcsoljam? – kérdi a taxis.
Mindkét utasa horkol.

Látod, végül is működik.
Azt hiszed, már figyelni sem kell.
Csak erre vár, ilyenkor kezd
elromlani a rendszer.

Székely Szabolcs (1983-)

Simon Márton: (...)

Próbáltuk, hogy valami szép legyen. A vártnál mindenesetre jobban sikerült.
A képeket addigra rég a vízbe öltük. A tükrökben is statikus zaj,
de egy arc mindenképp csupa túlzás. Az üres tájat a megfigyelés
ténye lengi be, ez az egyetlen látnivaló, meg a szivárvánnyal szennyezett holtág,
meg a fullasztó, piszkoszöld szürkület.

Ide álmokat terveztünk, oda fényt – aki pontos emlékekre vágyik,
építsen sportpályát. A lelket zaj helyettesíti, ezt próbáljuk túlkiabálni,
pedig néha csak mint sötét szobában a szúnyog, mégsem sikerül.
Amit lehet, dokumentálunk, jobban érződjön a felejtés.
Ami ebből marad, annak amúgy is túl sok lenne három dimenzió.

Ez itt az ártér, itt nincsenek meglepetések, és nem lehet panasz.
Ha olyasmi fáj, amit nem lehet kihúzni, sokáig nevetünk.
Egy-egy nap még, mint földben a tejeszacskók. Egyébként semmi,
csak a fák kontúrjai, meg a hajnal, hogy ezek most vajon madarak vagy kutyák.

Simon Márton (1984-)

Szőcs Petra: Öt kérdés, ami szerelemhez vezethet

Tulajdonképpen harminchat kérdésről lenne szó,
de első találkozón elég lesz az öt legfontosabb.
A sérülékenységre játssz,
ez mindkettőtökben közös,
small talkkal nem mész semmire.
A kérdések intenzitása növekedjék.

Szeretnél híres lenni? Ezt hírestől inkább ne kérdezd.
Mi lenne az, amit egy tűzvészből kimentenél?
A szeretteid után, persze. Nyomd meg a szeretteid szót.
Be szoktad gyakorolni előre a telefonbeszélgetéseket?
Nézz a szemébe. Először komolyan, azután mosolyogva.
Mit húznál ki a gyerekkorodból? Esetleg kit?
Harmincéves aggyal vagy harmincéves testtel élnél inkább száz évig?

Figyeld a szemét.
Ha nem válaszol, ne kérdezz többé semmit.
Lehet, hogy már megszületett a szerelem,
vagy nem is születik meg soha,
mert a következő válaszokat adja:

Nem szeretnék híres lenni, és félek a tűztől.
Nem gyakorolom be a telefonbeszélgetéseket,
de kinyitom az ablakot, és úgy teszek, mintha lépkednék,
hogy ne tűnjek magányos otthonülőnek.
Azt a szürke alakot húznám ki a szoba széléről,
a törpéket, a gonoszabbik szomszédot…
apát.
Inkább szeretnék harmincéves testtel száz évig élni,

mint harmincéves aggyal.

Szőcs Petra (1981-)

Lauer Péter: Szobor

Emlékszel, vettünk
egy ember-szobrot,
műkő, de élethű —
a kert végébe tettük,
maradjon nekünk,
és a madaraknak.
Kezdetben minden nap
lejártunk hozzá,
megérintettük;
az öröm, mennyire
hasonlít. Először
zöld fű nőtt körötte,
majd hullottak rá
barna levelek,
megtisztelték madaraink,
aztán az idő a test
fényét lassan átszínezte,
a kő szemcsés redőiben
megült a felejtés.
Egy nap hűlt helyét
találtuk.
Szerintem ellopták.

Szerinted hazament.

Lauer Péter

Sirokai Mátyás: a legvékonyabb ágak végén is.

Ahogy megérintem a törzsét,
mint egy hosszúra nyúlt,
szétfutó nyakat.
Ahogy a levegő arca
egyensúlyban marad
a legvékonyabb ágak végén is.
Mint amikor átfogjuk egymást
a kád ürességének peremén.
Mint lehunyt szemek
mögött a lüktető fehérség

Sirokai Mátyás (1982-)

Gothár Tamás: óceán

végül úgysem tarthattam meg semmit
a fény játszadozott mintha ártatlanul a fodrokon
és magamba fojtottam magam megint
aki bennragadt időközben kidobáltam mind
azután már nem süllyedhettem el
partot sem érhettem üres voltam végre
semmivel sem könnyebb többé már
nem volt hánykolódás nyílt víz tűző nap szirének
üres csónak sem vetődött homokos partra
vihar sem volt könyörgés és kapaszkodás
szivárgás sem rettegés sem gyönyör
látóhatár madár szárazföld
és bírák – büntetés sem volt
a tenger szele sem érintett

mire partot érünk – disznók patkányok magok
a csillagok vezetnek és partot érünk odabent
ahol felül a gálya mindenütt
„az éhség a megalázás a tudatlanság a bűn
a kapzsiság a kényszer a packázás a kínzás


a zsarnokság az úr
ember embertelensége az emberrel
a póráz a gyeplő a nyűg a zabla a korbács a sarkantyú
minél finomabb a lélek annál kutyább a sorsa”
és az élet útjai lefele vezetnek én meg elszöktem
a romok közé
ahol a fal tetején a sárga gyomok
az erdőbe szöktem ahol a patak a sziklák
ahol a forrás körbebetonozva és mellette padok
ahol azt képzeltem nem vagyok egyedül

Gothár Tamás (1995-)

Babiczky Tibor: Miramare

Ikrás a fény a víz felett,
tömbökben hull a homály a
világra, s az ég, akár egy
nő gyűrött selyemruhája,

ráncokba fut, majd ráfeszül
az öböl túloldalára.
A sötétséget lobbanó
sok fehér vitorla várja

hasztalan. Hínárszagot dobál
a szél. Elképzelem, hogy
vízből szőtt ruhában alszol,
s a fényt mintázza az arcod.

Babiczky Tibor (1980-)

Terék Anna: Sodródva szerpentineken

Megállt az idő a kifutópályán,
tűzött oldalról szemembe a nap,
féltem, a repülő nem indul el, velem
a hasában, hogy vonzani fogja
folyton testemet ez a föld, ahonnan
talán mégsem kéne elindulni.

Ahol hajlik az ég az emberek fölött,
olyan éhes a föld gyomra, hogy
húzza magába mindegyik halottját.
Így húzott engem is, félholt voltam már
akkoriban, a testemmel folyton csak
küszködtem, mert ólommal volt tele, mintha
engem is ért volna golyótalálat, és húzta
vissza testemet, hogy ne tudjak innét
könnyen elindulni.

A levegőben, valahol Graz felett
mentem végleg tönkre.

Nem mozdult a kezem, elém tették a vizet,
de nem tudtam a számhoz emelni.
Nem indult vér a szívből a tüdő felé.
Gyomromban lötyögtek a könnyek.
Álltam egyhelyben, az idő lökött csak előre
a térben.

Később bőrig áztam az úton, a lábam,
kezem vizes volt, az eső már a csontomat
érte, ha valaki belemarkolt volna a karomba,
csorgott volna ki belőlem a víz, szememből
olykor fájdalom nélkül csak csorogtak a könnyek,
talán nem is eső volt, amitől velőig átáztam.
Csuromvizesen vártam, mi lesz az út végénél
hol találok új otthont magamnak

Annyiszor képzeltem el a megérkezésünket.
Hogy lesz egy férfi, ül mellettem az autóban,
ő hajt, nem hallom majd a motor zúgását,
csak a zenét a rádióban, kanyarog

alattunk az út, hegyeken keresztül,
szerpentineken sodródunk majd az új
otthonunk felé. A házban
sötét függönyök lógnak, én sovány vagyok
és szép, a szemembe hullik minduntalan a hajam,
nevetünk. Miután megérkezünk, felkapcsolunk
minden villanyt, zuhanyzunk, tiszta ruhába öltözünk
és vacsorázni megyünk, vendéglőbe, mert ki tudjuk fizetni.

Ehelyett egyedül érkeztem, és féltem az országtól.
Szúrták a hegyek az eget, ütögették, hátha
lék keletkezik rajta, és rájuk csorog az Isten.

Este nem volt pénzem étteremre, a várost jártam,
aztán a templom falának dőltem, bent morgott az áhítat.
Tétlenül néztem, hogy halad a nap megállíthatatlanul
a hegyek mögé. A felhők árnyéka meg pont olyan volt,
mint katonák árnyéka női testeken.

Féltem, itt önmagukba omlanak a hegyek,
mintha tízezer partizán járna rajtuk,
ezer járatot vájva gyomrukba, hogy ki lehessen
menekülni a föld alatt, ha ostrom érné a várost.
Féltem, beomlanak majd, mert nincs, ami tartsa,
nincs, ami kitöltse őket.
Ezer járat van bennem is, kering bennük a vér,
tele félelemmel, új utakat tör a csontok között,
beomlok én is, behorpadt arccal látom majd magam
egy kirakat üvegében, hogyan hullik a számban nyelvemre
a betört koponyám felőrölt csontja,
a félelem is tele van vérrel.

És mosolyogtak rám ezek a külföldiek,
nyugodtak voltak és kedvesek,
feltűnően sokat nevettek hozzám képest,
csupa fog volt az egész délután, nekem meg
az jutott eszembe, hogy otthon,
Vajdaságban minden embernek van egy törött foga,
amire nincs elég pénze, hogy megjavíttassa,
javítsák meg, kérem, az egész állkapcsomat,
nem megy a rágás, nem tudok beszélni,
a nyelvem folyton a fogaimhoz ütközik,
ki fogja verni a német nyelv az egész fogsoromat,
Vajdaságban rágni sincs elég pénzünk.

És nyomott az Isten, tenyerével a földhöz,
és én féltem tőle nagyon, mert magasak itt a hegyek,
felszúródik rájuk könnyen az ember, a test, és
amúgy sincs semmi, ami közénk férne, Uram,
ami felfoghatná felettem súlyodat és a nagyságodat.
Érzem én mindkettőt, egész mélyre nyomsz a földben,
és ott vagy bizony mindig ebben a nyomásban.

A hegyre kötlek, élet, kifeszítelek, hogy
ne fuss el, süssön, szárítson ki jól
a nap.

A völgy tavába hajítalak, élet,
vágjon össze téged is a sok szikla.
Lássuk, ki tudsz-e jönni sebek nélkül onnan?

Belemarkolnak az égbe az Alpok, és rázzák,
egészen közel húzzák magukhoz, mintha
be akarnának takarózni vele. Hullanak rájuk az égből
mind a csillagok, porrá törnek, mielőtt még
elérnék a felszínt, és csillog a sok hegy, tele vannak
szilánkokkal.

Mondják, gyorsan száradnak itt a könnyek,
a hegyekről lefelé száraz szél szalad, arcomon
reped a bőr, a szájam már egészen a fülemig ér,
pedig érezni benn, mélyen, az ereink alatt,
hogy ledarálni hozzák ide az embert is,
felőröl mindent a hegyek orma.

Vajdaság bennem
összeroppant lassan a távolság súlya alatt,
szorította, nyomta, egészen apróra zúzta
minden egyes lépésem, távolodok, távolodtam,
és csak nőtt bennem a félelem, amit otthonról hoztam.
És lépésenként hullanak ki belőlem az emberek,
nevetések, napok, bombák, nevek, utcák.

Vajon hová vesznek el, és a végére mégis
mi marad belőlem, Uram

Terék Anna (1984-)

Horváth Krisztina: Videóklip fekete tussal

Ha nem tudsz elaludni, hívj fel.
Esetleg átmegyek. Esetleg leülök
akanapédra, és keresztbe teszem
a lábam. Nem teszek meg semmit,
amit kérsz, csak nézlek. Mint amikor
valaki fütyörészve átmegy a szobán
a hátad mögött; mint amikor az arcodba
fújja a füstöt a cigijéből. Egy fekete
tus húzza meg a kontúrodat, amíg
a tűsarok koppan a kövön. Nem
érdekel, milyen mozdulattal dobod
a pólód az ágy mellé. Ha gyilkolni
indulnál, akkor is ilyen illat lengene
körbe. Összegyűrt pizsamanadrág
a sarokban, rajta Micimackó mosolya
változatlan. Átlátszó a tenyered, ahogy a
szemem elé tartod. Üres virágcserepek,
összetört lemezek, pezsgősüveg
a párkányon. Csak véletlenül őszinte,
ahogy széthúzom a lila függönyt,
hogy az ablakból utánad integessek.

Horváth Krisztina (1986-)

Simon Márton: Elalvás előtt

Mindegy, mi tölt be, tenyeret milyen mell,
milyen mélység, milyen mély levegő,
mindegy, miről hallgatsz és kihez
beszélsz álmodban, nem hallja;

nyugodj meg, és mintha valami sokkal
fontosabbra várnál, várd a reggelt,
fordulj fal felé, csak képzeld el, hogy
alszol, mint a beégett fotók a gépben

felejtve - egyébként strand, mosoly,

erdőszél, erdő.

Simon Márton (1984-)

Sztaskó Richárd: néha jólesne

két akarom közt
néha jólesne
hallani hogy
azt mondod szeretném
de tudom igények és
elvárások tekintetében
gyakran túlzásokba esem
szóval amennyiben fentebb
megfogalmazott kérésem
sértene úgy elnézésedet
kérem tényleg nem volt
szándékos csak gondoltam
jobb ezt itt
és most
tisztázni

Sztaskó Richárd (1987-)

Jánosa Eszter: Szinesztézia

Talán ez az első emlékem,
az élénksárga szúrás,
hirtelen öröm, aztán döbbenet,
ahogy megláttam a babakocsiból,
velem szinte egy magasságban,
az árok és a töredezett járda között.
Egy sárga virág.
Csak azt tudtam, hogy gyönyörű,
nem tudtam, de nagyon akartam,
felé nyúltam, és megmarkoltam a fejét.
A tenyerem, a sárga szín, a méh.

Szabó Imola Julianna: Vonal

Árnyékhold az este. Bezárt testeinket lomhán mozgatja a föld. Odaüti a fénynek,
hátha felébreszt. De már minden puha és szürke. Vakolat a tájon. Fehér fátyol a bőr,
suhan a plafon alá. Kikaparják, savval és gézzel. Könnyű arcú kötények ölébe. Ami
fogy, már mind az övék. A semmi marad, a semmi helyére.
A dunyha mázsa. A dunyha karc. Sebes a test, szolgái a fénynek. Eltakarják a házak
helyét. Véres kéreg alá gyűl a félelem, a tuszakolt lélegzet. Lassan ereszt. Levegősze-
rű hártyák, cirkuszi sátrak a dombon innen és túl. Kalickába zárt réghold. Nem
mozdul. A nap se kering. Kötélre vert állat a forró golyva. A porondmester az egyet-
len, akinek még van varázspora.
A csillagoknak veti szét. Csípjék, halomba. És azok, akár a bárányok, elhagyják az égi
akolt és beállnak egy rajzolt sorba. Bomlik a kép, ráfolyik az arcod. Amire emlék-
szem csak egy folt. Körvonalak renyhe kapaszkodása. Markolt idők szétrepedt üve-
gén egy árnyék. Egy hang. Ahogy üvölt egy kivérzett cet a néma éjszakába. A partról.

Szabó Imola Julianna (1984-)

Képes Gábor: Mert szeretlek, Lilla, ezért

A legszörnyűbb bombatámadás is csupán

Csacsi tűzijáték nekem

Ha házad ablakából szemlélhetem

Könyökölök feltűrt ingujjban

Cigarettázom pöfékelek

Lenn a padokon öreg pókok ülnek

Figyelik a virágokat

Közelebbről a virágok fölött az eget

A vibráló levegőt

A könnyű hűsítő szárnycsapkodásokat

Odajössz hozzám hátulról megkocogtatod a vállam

Olyan vagyok neked mint egy pohár

Kongok s a szerelem finom jeleket karcolt belém

Letörülgetjük egymást poros régi

Szódásszifonok vagyunk

Vagy néma rádiócsövek

Csücsülünk egymás mellett de mégis

Egyenes derékkal feszesen

Én sóvárogva feléd

Pillantok

Meg nem érinthetlek de bevilágíthatlak

Fényem végigpásztáz

Hőm átcsalja rólad a port ami eltakarja

Karcsú fűtőszáladat

Nem hagyhatod hogy kiégjek

Mert sorba vagyunk kapcsolva

Hát engedd hogy izzon a testem melletted

Rázzuk fel együtt őket

Hisz tudod! rá vagyunk kötve a

Telepre

Képes Gábor (1980-)

Simon Márton: K.

Az üresség nagy ásításai.
A hajszálerek a retinában,
ahogy kompozíció és számtan
boltív lesz, röppálya, arcél,
és akkor benned rögtön egy,
a madarak osztályánál ősibb reflex
mozdul meg, szól belülről a
testhez, hogy jól figyelj, ezért
éltél mostanáig, a zúzmarás,
nagy tételmondatokat
gallyazva, a semmi fáit,
hogy ezt lásd, és soha jobbkor,
hátha e fonál majd kivezet,
te mínusszor mínusz,
nevetséges labirintusodból.
Mert azt hitted, ez a tiéd.
A fenti a súly, a sekélyes ég
mozdulatlan támadásai,
körben a táj, ami a végtelenben
önmagával találkozik, a diszkó,
ami nemrég szűnt meg, pipacsföld,
telep, szélerőművek,
egy lábon alvó szürke gémek
a mélygarázsban, háttal
a neonfénynek, a kopár, tágas,
idegen ígéretek, a felhőkön át
a rakéták, csillagok irányított
robbanásai. Félútig se tudták,
mit akarnak mondani.

A második és a negyedik évtized között.

A közömbös pánikkal telő
idő mélyén néven szólított,
gyűrött ágyneműk keringenek,
műanyag kések, nevetésen nevetések.
Üres zsebbel üldögélések.
Az éjszakai gyorsbüfék kirakatai.
A turizmus csápjai, ivásunk zaja,
a testszag és égett zsír szaga,
a semmiből babakocsit tolva
egy fiatal nő, ócska papucs,
szakadt melegítő, kezében étel,
félrenézel, de nincs, kinek tagadd,
hazaértél, ez a pillanat
a hazád, ez a zenélő, világító,
etalon rózsaszín vízesés
aranykeretben a falon,

piros és zöld között.

A butaságok, boldogságok,
a tervezett összeomlások,
tüntetések, önbüntetések,
hogy helyszínekkel magyarázod
magad magadnak, míg a puszta
tények konferenciahívásban
néznek, a tarkódhoz érő tűrhetetlen
maradék szemek a fejedben,
temetések, mellkasra felvarrt tagadások,
a külszíni búcsúk, szelfik, hágók,
betonpadok, fel nem vett hívások,
az életre-halálra nyaralások,
ahogy próbálsz elveszni, hátha
a végén egy másik magadat találod,

tigris és sárkány között.

Simon Márton (1984-)

Györe Bori: Emberi szövet

a tűleveleket ahogy a naplóoldalak besöprik
előkerülnek a parkettán gyűlnek össze apró
fájdalompontok emlékeztetnek anyámra
a tűhegyek gyűszű híján beleállnak
az ujjaimba ugyanolyan zölden ahogy
lehullottak felbukkannak a legváratlanabb
pillanatokban gondolok majd
törökülésre szétguruló higanygömbökre
a karácsonyfa ágai között arra ahogy naponta
egyszer a varrós dobozban felkapcsolja
a villanyt ahogy bebújok a kanapé alá
a szövetből száll a por és nem sírok csak
a szemembe gyűlik az egész

Györe Bori (1981-)

Murányi Zita: Missa Solemnis

Az a sok torony, a zsémbes utca
önsúlyával labdázott a Palotanegyed
magánya, gyalog sétáltunk föl a Blahától
a Rökk Szilárdig, másik nyár sütött a romépületek ablakáig,
abból is szerettünk volna legalább egy-egy sugárnyalábbal.
Lefelé több család valóban düledező bérházban lakott,
szegénysoron, mintha mosolyogtál volna a szón,
vagy valami nyelvbotláson és milyen jó lenne
korlátnak neveznünk
veronai erkélyeken a cselédsorompót.

Szerettem volna, hogy igazad legyen.
Előttünk hófehér pad reszketett,
üljünk rá, kérted, amíg te az augusztusba térdelve
kihoztam a macskát. Alig bírtam
kirángatni, apám árnyékába akasztotta tappancsát
a bomlás. Tíz percre hármasban maradtunk, te, én meg a nyávogás.
A gerendák között tágult a luk, az ölünkben is, hagytuk
inkább a holdsugarak ezüstös agancsát.
Fejünk fölött egymást előzve most már
külön pályán mozogtak aszteroidák
és a körúton is kigyúlhatott valami
Betlehem-szerű lángcsóva
A forróságot az ősz föllocsolta, később eltűnt a pad is.
De időnként még bele szoktunk ülni a levegőbe.
Olyankor, és ott, tíz év múlva,
magával tömi ki magát a létezés gyanúja,
vagy mint egy álló folyó vize.
Vér helyett pumpával kényszerítik a szívbe,
egyszerre árad, apad is, olyankor utca sincs
és a bebocsátás kapujáról leesik a kilincs.
De zaj nincs. Ott és akkor, ugyanolyan süketek lehetünk,
mint Beethoven, amikor befejezi a Missa Solemnist.
Magunkon kívül nem hallunk senkit.

Murányi Zita (1982-)

Nagy Lea: Lebegő

Hogy mindig elvesztek egy darabot. Azt hiszem.

 
Egy darabot magamból, ami valahol egy test
felületén látatlanul töredezik, és hiába próbálnád
megragasztani, már nem lehet, ugyanis a törés szent,
ennek mindig annak kell lennie. Itt hibáztam. Még
keresek egy beszáradt technokolt, amivel a tükörre
írhatnék, hogy a hibákat kijavítsam, hogy a javítások
megmaradjanak örökre. Aztán majd napokig kenődök
azon, amire sosem lehet büszkének lenni.

A lebegő hozzáállás. Az vagyok.

Van, hogy az erdővel együtt ordítok. Na nem
segélykiáltásért, vagy bármi más miatt. Ilyenkor
csak a veszély hallatszik. De a csend ilyenkor is ott
hallgat a fák tövében, és az a halványló kalapos minden
ordításomban benne van. Benne van a csendben.

Régen remegtek a falamon a fények, de már rég
sötétben alszom. Ez vagyok. Úgy általában. Az ordító
fény. Ez lenne a kép címe, amin ott állok műmosollyal
az arcomon. A nevem nem szeretem. A név te vagy magad.
Suttogta mindig az ómama. Nem én választottam. A szálka
amúgy nem én vagyok a szemben, csak a viselkedésem. Vannak,
akik mégis kedvelnek. Mint amikor elnevezi a kisgyerek a
bárányhimlőit. Én is viszketek, mégse szabad vakarni.

A folt ott marad. Ott marad darabként.

Nagy Lea (2000-)

Horváth Krisztina: Sárgazöld

el kéne végre felejtenem

azt a pravoszláv papot

onnan a reptérről

csak nézni a piros fényt

éjjel a tengeren

ülni a mólón barna

szoknyában és

mosolyogni a görög

fiúk megjegyzésein

(nem tudva görögül)

akik bámulják a melleimet

meg a szőke hajamat

hosszúszempillájúak

és valami fura édeskés

illat lengi körül őket

vagy egyszerűen csak

sétálni citromsárga lepkékkel

a fejem körül

(és létezik)

és fényképezni a pálmafákat…

most épp azon töprengek

vegyek-e néked olyan

tekergetős bigyót

ami ott van minden görög

pasi kezében, hogy

te is adonisznak

érezd magad pedig

erre neked aztán

tényleg nincsen semmi

szükséged

ruha nélkül kéne szaladgálnom

a házak közötti

szűk utcákon

rádobni a bikinifelsőt

egy lilavirágos erkélyre

és most is hússzor olvasom el

az esemesed és szorítom

a hülye telefont, mert

hiányzol, és mert tudod

hogy úgyis mindig és csak te

és viszek neked haza

napfényt befőttesüvegben

meg kagylókat-csigákat

papírzsepiben és tengervizet

a hajamban, hogy ha

te is itt leszel, mindenről

én jussak majd eszedbe.

Horváth Krisztina (1986-)

Lauer Péter: Kompozíció II.

megmaradt dolgaink
összeadódnak;
tudunk nagyokat
hallgatni a nyárról,
madaraink az örömöt
húzzák dél felé,
minden emlék-fészek
kiürítve most már,
de mélyen a gyökerekben
moccan az egykori lét,
szemünkben okker sárga fák,
tudni csak ezt lehet,
hinni csak így érdemes
a megmaradásban

Nagy Lea: Reprodukció

És néha arra ébrednek fel, hogy megint a hajnali fényekre aludtak el.
A kotyogó harsogó kifújásokkal jelzi a frissülés idejét, és ott, kintebb,
kecskék berregnek templomi nótát. Keserű ízek lepik el ajkaikat, vagy
csak az teszi azzá, hogy megszokást csináltak az édesből. Reprodukció
és térnélküliség. Ebből táplálkoznak. Egy örök ismétlésre rakott lemez.

Néha félnek, hogy elfogynak a napjaik, ezért mindig félretesznek egy
kis darabka létet, a létezéshez. Aztán ott állnak az utolsó lejátszásnál,
és a bakelit nem indul újra. Soha többé. Néha azt hiszik, hogy át
lehetne tekerni az élet összes kis pillanatát, mint a régi filmeket, és
már a végén lennének, aztán sajnálnák, hogy ennyi volt. Majd csak
ülnek a kövön egy bögrével, hallgatják az imát, hallgatják a távolból
berregő kecskéket, és nevetnek. Így lett elkapva a kép, de hogy min,
azt nem lehet tudni, mert szemeikben nem látni, hogy vicces-e
valami, vagy csak reprodukció és megszokás az egész. De valójában
sosem készült ilyen kép. Csak bámulnak ki az ablakon, és a percek
visszafelé haladnak, egyenletes monotonitásban.

A kotyogó lejárt

Nagy Lea (2000-)

Képes Gábor: Szeretnék

Szeretnék régi bútordarab lenni nálatok

Gipsz-Liszt a pianínón

fehér sasorrom íve mint

hajad sátra oldalról nézve

kihűlt szemem mint kialudt

emléke régi győzelmeidnek

állok mozdulatlan mell

alatt amputáltan éjjel

a polcon fagyoskodó

bronz női fejjel flörtölök

csak a magam módján

reménytelenül

vagy hosszú fej-

tegetésekbe bocsátkozva

vitatkozom a nemzetközi helyzetről

a szektás-dogmatikus

szamovárral

szeretnék régi bútordarab lenni nálatok

elcsípni egy-egy kiadós veszekedést

süket füleimmel

Én Te Ő után lenni a Negyedik Személy

vagy ha úgy érthetőbb

a nyolcadik szem

hogy együtt kitegyünk

egy nagy pókot

s hálónk

mindig nyitva legyen

véletlenül arra röpködő

borostyánszínű legyecskéknek

Képes Gábor (1980-)

Horváth Florencia: Manír

Ujjaidra, füledbe és nyakadba aranyakat
illesztesz. Reggelente megfogadod,
hogy próbálsz jobb embernek tűnni.
Minden mára holnap fészkel,
sokáig helyezkedik rajtad az idő.
Két nap között lakik a feloldozás.
Próbálod elérni vagy legalább
megmásítani magad. Úgy öltözöl,
hogy ne gyűrődjön ruháidra ránc.
Arcodat naponta újjáfested,
gondosan eloszlatott púderbe
mártod bőrhibáid tükrét.
Alád tornyosul a levetett fohász,
lehullik rólad fényszülte álcád.
Estére elhamvadsz.

Horváth Florencia (2002-)

Murányi Zita: Reménytelen

fent és lent, oly sűrűn
borulnak meg a léptek, ugyanaz
taszítja, vonzza őket,
hiába reménykedsz,
tartanak valahova,
Dickens írta volt bölcsen:
a ködöt végképp utálta
Scrooge.

Murányi Zita (1982-)

Horváth Krisztina: Költözés

Délután a turkálóban találtam
egy szívet. Neked akartam adni.
Becsomagoltam szaloncukorpapírba,
és gombostűvel a tenyeremre
tűztem. Nem vetted észre.
Ha tudnám, mi volt a jeled
az oviban, talán nem rontanám
el újra és újra. Most ott dobog
a szív a narancsostálban,
lábnyomok az ágyamon,
ujjnyomok a nyakamon. A
polcon ragadós cetlik a kezeid,
a párnámon megint a te arcod.
Citromot facsarok a teába, és
begyűröm a szekrénybe az összes
mástól kapott mosolyt.

Horváth Krisztina (1986-)

Bajtai András: Nyugodtan nézni szembe

ez már nem szerelem,
csak tétova tapogatózás, akár
egy üres és idegen lakásban,
hallgatunk, de mégis mintha
mondani kéne valamit,
ahogyan ülünk egymás nehéz
pillantásai közé szorulva,
bevallani, amit már mindketten
régóta sejtünk, amiről nem
akarunk tudomást venni,
bármily nyilvánvaló is,
behunyt szemmel gyengéden
magyarázni, hogy mit és hol
rontottunk el, halkan bizonygatni
hogy nem a másik a hibás,
nyugodtan nézni szembe
régi önmagunkkal, mintha
már tudnánk, bárhogy is lesz
ezután, valami biztosan
tovább gyűrűzik bennünk, mint
a vízbe dobott, halkan csobbanó
kavics után a hullámok,
mintha még makacsul hinnénk,
hogy mindent jóvá tehetünk
egyetlen mosollyal vagy érintéssel,
pedig mostantól csak mélyebbre
és távolabbra húzódunk
egymásban, mint öreg katona
testében a valamikori gránát
repeszei és szilánkjai

Bajtai András (1983-)

Simon Márton: Eső

Csontos arcú, szomorú nő az erdő. Az a fajta, akinek
a szemébe lóg a haja, miközben lefojtott hangon elmesél
valami iszonyút az életéről, aztán ugyanilyen halkan nevet a vicceiden,
aki egyetlen találkozás után is évekig tudja kísérteni az elkésett mondataid
és reggeli merevedéseid. Csontos arcú, szomorú nő az erdő.
Különösebb érdeklődés nélkül figyel.

Néhány emelettel a horizont fölött állsz az erkélyen,
mint egy szabadkézzel húzott, függőleges vonal egy darab
üres papíron. Hideg, jól eső reggeli szél. Üzenetet írsz.
Fél pohár, remegő hipó bennem a lélek.

A madarak azt mondják, baj van a hozzáállásommal:
ha igazán akarnék, már rég eltévedhettem volna.
A madarak azt mondják, felhívjuk figyelmét, hogy megnövekedett a
várakozási idő. Hívása fontos számunkra. Türelmét kérjük.

Lelököd a poharat. Ahogy földet ér, megkondul egy harang.

A csapadék a levegôben lévô pára egyik megjelenési formája,
vagyis annak kiválásából származó folyékony, illetve szilárd
halmazállapotban a földre jutó… Segítsen már, nem érti?
Éjszakák hullanak a szájából, ömlenek, ez borzalmas,
maga ezt elképzelni se tudja, az Isten szerelmére, csináljon valamit!

Ha az evezőtollak levágására nem áll rendelkezésünkre
alkalmas eszköz, megoldás lehet kövekkel etetni a hattyút,
hogy ne szálljon el többé.
A kávézóban a szomszéd asztalnál valaki a laptopján
éppen GIF-et csinál egy videóból. Egy férfi leugrik egy szikláról.
Nem lehet tudni, egy filmből van-e, vagy valódi.
Régóta szöszöl vele. A férfi a képernyőn századszor is leugrik, meghal,
aztán kattintásra újra ott áll fenn. Valami még mindig nem volt jó.

Borotvapengékkel szórtam tele az etetőt.
A rossz mondataim voltak igazak. Te a jókat hitted el.
Az utolsó fát is kivágtam, nem tévedhetek el többé.
Mától az elütött vadak csöndjével fűtünk.

Simon Márton (1984-)

Rékai Anett: Istenem, hol vagy

Istenem, nem tudom,
miért beszélek még hozzád.
Nyilvánvalóan süket fülekre talál
minden imám és könyörgésem.
Úgy tűnik, most már te is látod,
hogy túlságosan félresikerültem.
Beletörődtél, hogy hiába javítgatnál,
toldozgatnál-foltozgatnál a végsőkig,
akkor se működnék perkeftül.
Talán funkcionálnék ideig-óráig,
de aztán egyszer csak elkezdenék
nyikorogni az illesztések mentén,
beakadna a lemezem, megint
ugyanazt mondogatnám újra és újra,
és végül biztosan az őrületbe kergetnélek.
Így aztán lemondtál rólam, Istenem,
én azt hiszem. Hiába szólongatlak, mint
áruházban elhagyott gyerek az anyját,
nem ugrasz elő a konzervek mögül,
hogy megvigasztalj.
Egyre több idegen néz felém
rosszallóan vagy értetlenül,
de egy se lép oda hozzám,
csak megcsóválják a fejüket, és
áttolják a kocsijukat egy másik sorba.
Azt mondják, Istenem, hogy ott vagy
mindenben és mindenkiben,
de sajnos, ez engem
egyáltalán nem nyugtat meg, mert
mást se láttam a világból,
csak ezeket az értetlen arcokat,
mielőtt kitépték a kezüket a kezemből,
és elfordultak tőlem. És nagyon sokáig
kerestelek magamban is, Uram,
de nem találtalak meg,
akármilyen mélyre merültem,
hiába tapogattam végig a sarkokat és
a befőttek mögött a polcok hátsó részét,
nem találtalak meg, nem volt ott más,
csak pár porcica és finomszálú pókháló.

Rékai Anett (1999-)

Lauer Péter: nézőpont

A növésben az a legjobb,
hogy mindent kicsit
másképp látok
napról napra.
Apu nem viccelt: tényleg
van egy bekarcolt szív
a komódom tetején.