Áfra János: visszavonulás

Vonatablakból nézem a tájat, téged:
tőlem szinte egyformán különültök el,
bizonytalan, hol kezdődik a természet,
s hajadat igazító kezed hol ér véget.
Ahogy a puha szájszéleket rúzsozod,
mozdulataid a teret feketére színezik,
de ha a távolság egybe is fésül helyeket,
tömegeket és üres vágányokat, végül
úgyis elválik mind, ami elválasztható,
mi pedig hozzászokunk egy távolsághoz.

Ablak és kerítés mögött tisztul a táj:
paneltömberdőbe torlódik a horizont,
honnan gyárkémények ontják a lelkeket,
megindulnak feléd egy szemétdomb
kiürült szatyrai, fennakadnak félúton,
keresztbetört gerendák fémhuzalain –
zászlók, amíg ütemesen intenek feléd,
mintha lehetne bármiféle üzenetük.
Remegésükben morzekód a múlt,
nem te, a múltad emlékezik.

A vonatról leszállva látnod kell:
egy út végén várossá rendeződnek
össze benyomásaid. Abba az irányba
indulsz el sajnálkozás és örömködés
betonlapjain, majd beléd hasít a várakozás
félelme, mert lassan elkerülhetetlen lesz
a kirakatokba rendeződő feltárulkozás.
Gondjaid egybefésülik a képeket fejedben,
végül pedig megérted: kiszámíthatalan
sokaság vagy önmagadban is.

Áfra János (1987-)

Varga Yvett: Id küldi Sz.-nek

Az asztalodon rend lakik, szívem.
Mint egy naptárban, elválasztva a hetek, az órák.
A pontosságod híre New Yorkig elér.
A pisszenést megtiltod nekem, ha dolgozol.
A morzsa is elfut előled a klaviatúrán.
Olyan vagy, mint a negatív logaritmus.
Nélkülözhetően badar. De kunszt.
Csak a faktosok érnek fel ésszel.
Nevethetnék is rajtad, mint Chaplinen.
Tudod, a túljátszott diktátor az igazi.
Dobálja a pulzusod a glóbuszt. Föl-le.
Hevesen gesztikulálsz. Nem is szeretsz.
Egyszer majd elmész, és fájni fog. Nagyon.
Sebaj, megedzel. Utolérlek.

Simon Márton: Dal helyett 1.

Vége az évszaknak, ez szép tavasz volt,
minden napja kész, csak a felejtés van hátra,
élhet tovább boldogan nélkülem, valami fal mögött.
Ragyog az idő, kitárom az ablakot, amit
nem mostam le az ünnepekre. Rendetlenség van,
a tüzem sem találom.
Volt egy szép tavasz, egyébként nem történt semmi,
és nem akarok beszélni róla. Esetleg hazudni,
valami érdekeset és elviselhetőt. Hogy
az tényleg ünnep volt, kit érdekelnek a dátumok.
Vagy ilyesmi. A testről beszélni, hogy zavarba ejtő
legyen. És a lélekről, hogy megkapóbb.
A fej álmok helyett tárgyakkal és
rendetlenséggel teli, mint az éjszakák.
Mint a szobám. Volt az a test,
és ami vele jött. Volt már jobb, vagy lesz. Kit érdekel.
Felírom, ünnep, elhelyezhetetlen.
Süt a nap, üldögélek.
Valamelyik szomszédnál hetek óta bontják a falat.
Arcot kéne mosnod. Az enyémet. Semmi közöm
a történetünkhöz. Mint az asztalon álló
Tengeri sónak a kékhez.

Simon Márton (1984-)

Szilveszter Andrea: talán(y)

Talán csak azon múlt, hogy
gyakran hozott neki virágot és
ágyba vitte a kávét lusta szombaton.
Nem vette magára, ha olykor
sárkánytüzet fújva óvta
az otthon melegét.
Megszerelte a leszakadt polcokat
és gyakran nevezte szépnek
folyton változó testét.
Talán csak azon múlt,
hogy a kedvéért lábujjkörmeit
pirosra festette.
Nem vágott a szavába
és nem kérte ki magának,
ha elhúzódott az este.
Hogy a kedvencét főzte,
amikor a kedve rossz volt
és nem rótta fel a felindulásában
tett megjegyzéseket.
A később kelő vetett ágyat
és elvitte ki-ki a maga szennyesét.
Ki észrevette, az törölte le a port
és szó nélkül oltották el a villanyt,
ha úgy maradt.
Talán csak ennyin múlt.
.

Polák Péter: csoda

részegnek kéne lenni talán,
és akkor nem így kanyarogna
az utcánk fölött feszülő tejút.
felhasítják az utolsó ház
kéményébe akadt csillagok,
és ugyan nem reped,
de bal és jobb lábam között
felnyílik az aszfalt, üveggolyó pereg,
hogy az égből, vagy belőlem hullik,
és én fogyok el egészen
ezen a jelentéktelen, és túlsötét estén,
azt nem tudom. de egyszerre pattan,
mennydörög az összes, ha lenne lelkem,
biztos az remegne meg most, nem a gyomrom.

Filotás Karina: Nyaraló

Van egy kis szeglete a nemlétezésnek,
aminek a stégjét nyalja a Balaton.
Másoktól távol épült, mégis
mindenki mástól kérdezem,
hogy tetszik a szín, amit nem
én választottam neki .
Foltozzuk a falát, beázott a sós létől.
Tetőgerendás nosztalgiát ültetünk
a felporlott földbe. Javítgatom,
ha a sűrű túllétezésben elfelejtem,
mit is felejtek el pontosan. Ide
meghatározott időszakban
illene csak elbújni, mégis
akkor jövök, mikor nem várnak.
Akkor jobban ízlik a csend.
Azt mondják, mások árnyékát
önző dolog ellopni. Pedig az hűsebb,
mint a sajátom. A szabadstrandról
szabad akaratot is leakasztok.
Ott hagyták, egészen elfelejtették.
Pedig hiánycikk, mint a homokba
rajzolt szív a monogramjainkkal.
Ha Te rajzolnál olyat, kiásnám
a földdarabot. Helye lenne
az emlékirataimban.
Azután a stégről néznénk az egynyári
szabit. Kivettünk, mert
mások megengedték, hogy
kicsit, csak úgy magunknak,
szabadok legyünk.
Néha csak egyszerűen, mintha
magától értetődne,
belemerülnék anyám főztjébe,
számolnám a lyukakat a szocreál maradványokon,
elhinném, hogy nyárrá csináltuk a telet,
hogy a felhúzott térdem nem olyan ismerős,
és hogy el tudom hagyni a kulcsot,
amit sokadszorra magamba törtem.
Azt hiszem, ideje nyaralni mennem.

Filotás Karina (1997-)

Ocsovai Ferenc: Egy orgonista vázlata

A dal csak megy tovább – erre gondolok,
amikor az ismerős billentyűkhöz leülök,
és a szenvedélyes futamokat játszva
mohón a hőn várt előadásra készülök,
a kottát pedig már nem is látom, csak
egy békét sugárzó, nemes, mennyei lény
mosolya imbolyog előttem, amíg azért
küzdök, hogy a szívemből kiömlő zenén
csak az ő képe lobogjon, és csak neki
üssek le minden egyes táncoló hangot,
amelyet árva lelkem a térűrben az égi
harangok útmutatása nyomán hallgatott.

Néha görcsbe rándul mindegyik ujjam,
hiába unszolnak a belső, angyali ritmusok,
és hirtelen, megszédülve a billegő karzat
magasságától úgy érzem, semmit sem tudok,
vagy ha tudtam is, elfelejtettem, mert túl
sokszor szólt már hamisan kopott hangszerem,
és lázasan rettegek, hogy ki fog ürülni
végül egyszer majd az egész álom-koncertterem.
Mégis, felgyullad az ismerős, eltökélt, és
átszellemült Kyrie Eleison bennem folyton,
amikor azon töprengek, ki mindenki tett hozzá
egy-egy ütemet szólamomhoz önzetlen módon,

és kik azok, akik bíztak, hittek, és várták, hogy
a szívemben eltemetett dallamok felcsendüljenek.
Mindig megelégszem azzal, hogy legalább
a darab idejéig még valahogy megtűrjenek,
és ne egy magányos értelmetlenségbe
fulladjon az ábrándozva tervezett műsor,
és ne úgy végezze a sok ötlet, mint
megannyi széttépett, összegyűrt moll,
de sokszor már csak fantomként hadakozom
az orgonasípok és a zaklatott melódiák mögött,
nem is emlékezve, milyen volt, amikor a közönség
felé puszta gyönyört, színt, és létörömöt öntözött

a parázsló erő, ami a leghűvösebb csarnokokban
is új napok új imáival fűtötte remegő mellemet.
Megértettem hát végre, hogy az egyik tomboló,
hajthatatlan fellépésről a másikra élni nem lehet,
hogy mindig másik helyet találni, másik dallamhoz
nyúlni ostoba, hiú, könnyelmű, ráadásul fölösleges,
és az emberi ész, remény, cél, érzelem sem
lesz így sohasem, csupán sivár és szögletes –
ám most, a sokadik este után kezem béna
már, dobhártyám pedig régen beszakadt,
ezért ha volt is: rejtély, hogy mi is volt
pontosan az eredetileg rám bízott feladat…

Ocsovai Ferenc (1995-)

Simon Márton: Arcvázlat

Az emlékezés összefogdossa tárgyát,
tapogatja, érinti, koszolja, nem szép.
Ha lehetséges lenne a puszta felidézéssel
nem tenni tönkre egy mozdulattalan
illatot, nem visszarángatni az időbe,
ha lehetséges lenne nem rontani el,
az nem volna rossz.

Mert nincs, ez tudható, nincs az illat,
a kép, a helyszín, semmi és semmi,
az emlékek nem – darabok vannak és mechanizmus
az összerakásukhoz, erre már igazán ráírható
néha jobb híján egy névmás, miért ne,
ahogy az örvényben is hiába esik szét
fény, mélység, nyárfák, görcsös kapkodás,
végül csak az marad, hogy ébredj, megint
ugyanabba a folyóba fulladunk.

Az emlékezés összefogdossa tárgyait,
szétrebbenő, vízen gyűrűvé, felhőn réssé,
betonon kiömlött tejjé, testben sikoltássá,
remegésben ízzé, fotón tenyérré, hóesésben hóvá
változó tárgyait, szétúszó tárgyait, hűtlen tárgyait,
olcsó trükköktől sem visszariadó, örökletes,
az ablakon csörömpölve kizuhanó tárgyait,
hálóval, hálóval fogdossa őket össze.

Ha lehetséges lenne a bizonyosság,
ha létezne, mint egy karóra, aminek
soha egy percig sem tudtál örülni,
csak minden más odaveszett az ismétlődő
periódusok szabálytalan süllyedésében,
és most itt állsz vele egy rég bezárt
húsbolt kirakata előtt, és befelé
integetsz a sötétbe, és mosolyogsz és
puszit dobálsz, és ha semmi,
legalább az van, hogy fél tíz múlt.

Van a fejemben, romlandó fejemben,
öntéshibás, rég bezárt, izzadt fejemben
valami halhatatlan, és ennek semmi értelme,
mechanizmus vagyok, kereszteződés,
hegycsúcs, ahol még nem járt élő ember,
pálmaházban gondosan összeállított óvatos
sivatag, ami tudja, hogy van, mert nincs.

Simon Márton (1984-)

Tobias Lorowicž: A rengetegben

Jószándékkal élj a rengetegben
Még ha rémekkel teli álomnak tűnne is olykor
Akkor is ha a szív darabokra szakad minden nap
Vigyázz önzések nélkül született lényedre
Ha a világzaj csak talpa koszával illeti is bármikor
Át kell utaznod életed minden részletén
Megélni minden neked rendelt percével
Érinteni sötét lávát és opált lehellő eget
És ne félts időt mert azt gyűjteni nem lehet
Amit nem használtál jól kárba vész el
Tanulj azoktól akiktől szabad és érdemes
Óvd meg azokat akikkel szeretést őrizhetsz
Bármi ára legyen mert a maradó idő ismeretlen
És holnapokat ne ígérj mert nem teheted
Bármi fontos igazán elmondani azt csak ma lehet
Ezért jövőt ne várj és ne számolj találkozást
Őszinte és hű legyél alkoss valóban értékest
Mindezt játszani csak könnyű lélekkel szabad
Bármit találsz itt végül nem viszed tovább azt
És ne bánts ne zavarj semmit a nyugvó világban
Ne légy sem ura sem szolgája múlható dolgoknak
Tudj bízni és elengedni tudj adni és elfogadni
Mert mindenek egyet alkotnak.

Tobias Lorowicž (1985-)

Murányi Zita: átváltozások

éjjel tükörsima jégen de reggelre mindig meghasadt
felszínét hólyagosra áztatta a nap a repedt felszín
alatt sárgásra színezve a vízmolekulákat nyelődtek
el a sugarak egy ablakot húztam be de még fújt a szél
a létezés peremén gyerekek ültek és apró színes
kavicsokkal játszadoztak alattuk a homok akár a szivacs
fölszívta árnyékukat én messziről is a rózsaszín köveket
választottam ki és egy szép élénk világos zöldet
a homokszemcsék egészen összetömörültek
válluk mögött a vizet már nem lehetett látni
álmomban az angyaloknak is elsorvadtak a szárnyai
anélkül próbáltak fölszállni vagy csak a gyermekkacaj zuhant
a tó tükrére belekapaszkodva az egyre zuhanó napsütésbe
ülepedett le és nyelte el az iszap szürkesége
fény felé tartottam a zöld követ a gyermekek hirtelen beleőszültek
majd a rózsaszín következett nem történt több változás
öregek ültek a parton mielőtt ismét befagyott kinyitottam az ablakot
egyedül ült a parton istennek nevezte
önmagát arcát beragyogta a föltámadás.

Murányi Zita (1982-)

Babiczky Tibor: Őszi bolyongás

Utcákon át, házak és emberek homlokzatát figyelve
sétáltam, cél nélkül, és sosem érzett nyomás ült a
szívemre, de vitt a lábam, mindig egyre csak tovább – az

ifjak, ha élnek, azt mondanák: „Amíg elfogy alólam a
föld”. S én mentem, és haladtam is talán, cél nélkül,
végig az utcán. „Amíg magába nem fogad.” És láttam, hajnalodik.

Babiczky Tibor (1980-)

Simon Márton: Útjának talán

Félúton a jegesmedve és a japánkert
között arra gondolok, jól van ez így.
Ki felszabadulásra vágyik, ki kapaszkodókra.
Nincs átjárás, semmi sem változik.
A nap néz, akár egy hóbagoly,
a közeledő vihar indigója mögül.
Mint egy szereplők nélküli utolsó ítélet,
fönt pont olyan.

Röpképtelen, idegen tájakról idehurcolt
madarak egy lezárt terület egyébként
hangulatos ösvényein. Vagyunk.
Léggyökerek lángosszagban.
A túlpart mesterséges szikláin valódi gaz.

A túlpart mesterséges szikláin valódi gaz.
Ahogy telente ugyanezek a fák, ezek a fehér törzsű –
állnak itt a szürkében. Balerinának
öltöztetett kislány egy hatvanéves fotón.
Hogy lehet valamit nyárnak elnevezni.

Persze a látványban dolgozó algoritmus ismerős.
Zsákmányállatok szaporaságával a bánat.
Megyünk oda, ahol a fű frissen szőtt selyem.
Egy zöld bunker bedőlt homlokzata. Talán nem is
vízszintes ez, egyszerűen csak én élek rossz irányba.
Félúton a jegesmedve és a japánkert között.

Félúton a jegesmedve és a japánkert között,
kényelmesen. Úgy gondolok a halálra, ahogy
megeszed a jégkrém végét. Fehér csoki.
Séta. Zivatar. Van egy kéz, ami, akárhova állok,
rám mutat. Ez miattad jutott eszembe, de
attól félek, nem csak rád igaz.

Az is előfordulhat, egyáltalán nem igaz.
Egy pázsitos domboldal közelít. Ragadozó e táj.
Megyünk, hogy megállhass a tökéletes harmónia
üres közepén a téglavörös kabátodban,
lehetőleg háttal, én pedig
csinálhassak végre rólad egy rossz fotót.

Simon Márton (1984-)

Bajtai András: Úgy írok

Úgy írok, mintha minden sorban
ott rejlene az újrakezdés lehetősége,
mintha folytathatnám onnan, ahol
abbahagytam, felidézve vagy elfeledve
épp, ami történt. Az ablak előtt ülök,
a város folyton grimaszoló arcát
figyelem, nem törődve az évszakok
szemantikájával. Ölemben könyv,
fényképek. Miért porosodnak emlékeim
a feledés irattárában? Fel-alá járkálok
a szobában, faltól falig, céltalanul
meg-megállva, akár egy hangya
a nagyító gyilkos lencséje alatt.

Bajtai András (1983-)

Bán-Horváth Veronika: Riherongy

A konyhakövet mosom fel
a fölösleges vággyal.
Taposs rám. Emelj fel.
Csak semleges ne maradj.
A közöny hurrikán.
Vergődök, kapkodok,
belekapaszkodok bármibe,
legyen az fű, bogyó, bot,
üres ég, ami rám mered,
Isten szeme,
Isten szerelme,
Isten ragacsos fanszőrzete,
pán, faun, patás,
növényevők és vadállatok,
nem baj, ha pusztít,
nem baj, ha büntet,
csak érintsen meg
bármiféle akarat.

Bán-Horváth Veronika (1990-)

Murányi Zita: mézsör

két sínpár találkozása egy következő élet
másik fa amelyik a nemtudásnak terem
egymásba nézve ez lehetne az édenkert
a távolság röntgenfelvételeként
rajzolódik ki lépted körvonala
egy eltűnt időnyi ütésre az
örökkévalóságba távolodsz még mindig
az elveszett kertre gondolok miért
nem osztódással szaporodnak a kígyók
a lélek meztelenségén tenyered az éhség
talpadon sár hűl ki a föld
a sötétség ablakában ülök s
mézsört iszom mint a valkűrök.

Murányi Zita (1982-)

Jancsó Ágnes: héj nélkül

héj nélkül kellesz
csak a csutka, magok és rostok
a kásás hús, a kukacok járta alagutak és
az erjedés a héj alatt
a hegek, az élet fognyomai
a bőrödön
a nyers lelked
amit magadtól is féltesz
a héj nélküli te

Jancsó Ágnes

Simon Márton: Vasárnap reggelre tízfokos lehűlés

Ez a reggel is egy spam. Azt kérdi,
váratlanul élesen, miért érzem mások életét
ennyivel valóságosabbnak a magaménál.
Ők léteznek, én meg csak mint a fejsze csattogása
egy tűlevelű erdőben. Ahogy itt állok
félálomban a vécében. A falnak dőlök.
Mit érez egy csempe, eddig jutok.
Mindjárt lefő a kávé.

Ez a csend például kedves.
Az álmok is szavak. A fény suttogja őket
rajtunk keresztül az anyagnak.
Vagy épp fordítva? Fénynek az anyag.
Az éjszakák kitépett lapjairól
elnagyoltan ismételgetve a lényeget, akár
a jelbeszédre megtanított gorillák. Élsz.
Mosogatok. Reggelizhetnénk az erkélyen.
Könnyezőpálma néz.

Hosszabb távon az lenne logikus,
ha rendszeresen, újra és újra elbúcsúznánk
egymástól. Néhány szóval csak,
mindig örökre. Bármikor. Ébredés után,
kávé mellé. A kedvenc levesezőnkben,
amíg hűl. Onnantól legalább
nem mondhatnánk, hogy sosem.
Aztán folytatnánk ugyanúgy, araszolva
ebben a suttogásban a kijárat felé.
Nyár van, hét múlt, és e percben
hullni kezd a hó, és megáll a házak
közti összevissza drótokon,
lélegzetnyi szünettel később
olvadni máris el. Mert így megy
minden. Pláne hét felé.
Ha bizonyosságra vágysz,

a kezed a fejed alá csavarva
aludj el, aztán ébredj órákkal később
a nyakad bal feléről lógó, sok kiló
idegen hússal. És figyeld, ahogy
homályosan, akár a fejsze hangja, újra,
feltámad. Visszakapod. Most még.
Mert tehetetlen és tömör, mint
egy kő, amiben vagy. Élsz. És hol.
Van meggy, ha kérsz. Két cukor.

Simon Márton (1984-)

Bajtai András: Néha sietni kell

Ismerem őket. Ott vannak
a napernyők, az ereszek alatt.
Hűségesen nevelnek fel macskát,
kutyát, pedig az istállóban

még nem is jártak. Nem látták
letakart, alvó lovainkat.
Zsebükben kulcscsomó,
avar, homokbánya,

mégis félnek tőlünk. Úgy
gondolnak ránk, ahogyan
mi a hamutálakra. A hűtőben
alszanak, és a mosogatóban

ébrednek. Nincsenek álmaik.
Csak a szappanbuborékok.
Én ismerem őket. Tudom, a tükör
előtt sokáig állnak meztelen.

Bajtai András (1983-)

Szabolcsi Viktória: Közlekedő edények

Neked készült minden, az ágy, a párna,
a méhkürt csillói érted sepertek,
téged kerestek egymásban a sejtek,
burkot neked szőtt a nyálkahártya,

rád várt az űr, csönd az éjszakára,
vízre a pohár, hercegnőre herceg,
tiéd legyen, ahogy tiéd a tested,
fáé a kérge, madáré a szárnya.

Neked készült minden, a párna, az ágy,
puhult az agyag, forgott a korong,
fűtött a kemence, égett a máz,

sötétszürkén, ezerkétszáz fokon,
hogy tiéd legyen, az utolsó hazád,
mint madáré az ég, fáé a korom.

Szabolcsi Viktória (1984-)

Murányi Zita: Líra

nézni a füvet mint egy gyűrött takarót
amit a tegnapi vihar letarolt
a hintaláncban a szemeket
ahogy a tojás alakú vasak egymásba
illeszkednek
vagy meglökni a fák törzsét
két sárga levelet letörni egy darab őszt
vagy tavaszt és hallgatni hogy ropognak
a nyarak mielőtt elnémítod az ágakat
hagyni hogy az esték észrevétlen kitáguljanak
hátha ebben a beazonosíthatatlan sötétségben
szárnyat növesztenek a szembogarak
amikor a látható láthatatlan az égen felhők vesznek el
a mindenség kontúrjai
aztán az a mindent beragyogó csönd ahogy
az égi medencében elsimulnak a víz hullámvonalai.




***

Murányi Zita (1982-)

Balla Eszter: Vallomás

éjjel egy halk tisztáson
levetkőzöm testemet,
körtáncot járok a széllel
kialudt tüzek felett.

engedjetek egybenőni a fákkal,
gyökereimmel ölelem a földet
ágaim fel törekszenek,
szétszakítják a felhőket.

legyek májusi eső,
érjek egyszer én is aranyat,
legyek vihar, hogy megtépázzam
az alvó falvakat.

leszek tavaszi szél,
a szerelmet cirógatom,
leszek dörgés,
a szíveket megszakítom,

leszek a tied, s te az enyém,
csak nyisd ki az ajtót.
sárosan jövök és véresen,
legyél kamillák és cickafarkak
illata, gyógyíts, légy velem
villám, légy velem szél,
légy velem nyár és légy velem tél.
vörös hajnalokban
a jéghideg szél.

Balla Eszter (2004-)

Dimény Patrícia: Körforgás

Egy éve is azt írtam az őszről, hogy másmilyen.
Hogy hiába ropog. Meg a köd.
Sok mindent látni errefelé, ráhangolt az életvágy, hogy keressek.
Újra és újra élni valamit: a megrekedés szinonimája.
Levegővételbe vett „így is szép”.
Annak kell lennie.
Most ázok szét. Némán, hatások és ingerek közt fejlődni.
Inkább felejtődni. Sok a név, sok a nagy név.
Kiszáradó terveim maradnak belőlem.
Nyomok, amik befogják a helyeket, ahol járok. Bélyeggyűjtemény a fiatalságról.
Szóval egy éve is azt írtam az őszről, hogy másmilyen.
Most talán érettebb.

Simon Márton: Dísz

A jelenléteddel tönkretett utcák,
a platánok az alsónadrágban álldogáló, részegen vigyorgó parkban,
egy-egy pillanatnyi tisztánlátás, akár a papírtrombiták,
az égből megállíthatatlanul, kopogva hulló, üres öngyújtók.
Ez az óvszerekkel és szatyrokkal teli fekete dagály,
amit egyéb eszköz híján magammal mérek,
ma épp a torkomig ér.

A néhány ezer közös fotó.
Fesztiválokon, kanapékon, ágyban – főleg ágyban.
Kócos nevetgélés, gyűrött takarók,
szakadt pólókban, alkalmanként meztelenül.
Elnézve őket, sokkal élőbbek, mint ami most ezt írja.

Karácsonyfadíszek egy atomerőmű-baleset
miatt evakuált város szekrényeiben.

A mondatok úgy ólálkodnak körülöttem,
akár egy falka rühes, szürke állat.
Havas, kietlen táj a hangod.
Itt állok benne, és az egészet nem hiszem el,
de a mondatok egyre közelítenek.

Ha rád néztem, volt bennem egy folyó.
Most a fel-felrebbenő sirályok között,
szakadt strandpapucsban csúszkálva
szaladgálok az üres, iszapos mederben,
aztán egy méteres gránitdarabbal kezdek el
kiabálva veszekedni: azonnal mondja meg,
minek az utolsó definíciója,
hogy két meztelen ember egymással
takarózik egy üres lakásban.

Arra gondoltam, íratok valakivel egy programot, ami feldolgozza az üzeneteid,
és készít „belőled” egy interaktív, digitális másolatot. Utána ugyanezt
megcsináltatom a saját üzeneteimből, végül pedig a kettőt
összekötöm egy akármilyen lehetséges üzenetküldő felületen
egy beszélgetésben. Az ilyen szerelem,
az áramforrás megszűnéséig, gyakorlatilag örökkévaló.
Látta 03:46

Mert hozzád beszélek a mozgólépcsőn álldogálva a plázában,
a sorban unatkozva a drogériában, hozzád, miközben
a túlárazott, cukros szart iszom, amit azért vettem, hogy
valami feldobjon, hozzád az esőbe egykedvűen kilépve, hozzád,
a szakadt sztriptízbárok és kihalt szuvenírboltok mellett elsétálva,
a zuhanyzóban állva, a buszon ülve, ebben az egész kötöttpályás
szabadesésben.

Zárlatos űrkabinban keringő asztronauta, aki ugyanazt
a két mondatot ismételgeti a süket rádióba:
„azt hiszem, van egy kis gond” és „szökik a levegő”.


(Élet és Irodalom)


********************************************************
A néhány ezer közös fotó.
Fesztiválokon, kanapékon, ágyban
– főleg ágyban.Kócos vigyorgás,
gyűrött takarók,szakadt pólókban,
alkalmanként meztelenül. Elnézve őket,
sokkal élőbbek, mint ami most ezt írja.

A jelenléteddel tönkretett utcák.
A platánok az alsónadrágban álldogáló,
részegen nevetgélő parkban,
egy-egy pillanatnyi tisztánlátás,
akár a papírtrombiták rikoltásai.
Az égből kopogva hulló, üres öngyújtók.
Ez az óvszerekkel és szatyrokkal teli
fekete dagály, amit egyéb eszköz híján
magammal mérek - ma épp a torkomig ér.

Karácsonyfadíszek egy atomerőmű-baleset
miatt evakuált város szekrényeiben.

Ha rád néztem, volt bennem egy folyó.
Most a fel-felrebbenő sirályok között,
szakadt strandpapucsban csúszkálva
szaladgálok az üres, iszapos mederben.

Azonnal mondjátok meg,
minek az utolsó definíciója,
hogy két meztelen ember egymással
takarózik egy üres lakásban.

Arra gondoltam, íratok valakivel
egy programot, ami feldolgozza
az üzeneteid,és készít „belőled” egy
interaktív, digitális másolatot.
Utána ugyanezt megcsináltatom
a sajátjaimból, aztán ezeket összekötöm
egy tetszőleges üzenetküldő felületen
egy beszélgetésben.
Az ilyen szerelem az áramforrás
megszűnéséig örökkévaló.
Látta 03:46

Mert hozzád beszélünk a mozgólépcsőn állva,
hozzád a drogériában a sorban unatkozva,
hozzád, miközben a túlárazott, cukros szart isszuk,
amit azért vettünk, hogy valami feldobjon minket,
hozzád a szélbe kilépve, a kirakatokban lógó
kettévágott állatok, szakadt sztriptízbárok,
kihalt szuvenírboltok mellett elsétálva,
hozzád a zuhanyzóban, a buszváróban,
félálomban, hozzád, aki élsz és uralkodol
ebben az egész kötöttpályás szabadesésben.

Az asztronauta, miután nyugdíjba ment,
két kocsmát nyitott a város szívében.
Az egyiket úgy nevezte el, Van egy kis gondunk,
a másikat úgy, hogy Szökik a levegő.

Simon Márton (1984-)

Bajtai András: Nem vigasztal

Volt egy álmom. Tenger és sivatag.
Most mégsem tudom eldönteni,
melyikünk beszéljen majd először,
ha óráinkat megszabadították

a nehéz és öreg poroktól. Nem tudom,
egyetlen nyelv elég-e ahhoz, hogy
mint a madarak, igazán megértsük
egymást. Szókincsem fele bár a tiéd,

hazudni mégsem akarok neked,
pedig tudom jól: egyetlen hajszál
még nem jelenti, hogy két test
a takaró alatt összeérhet. Néha

olyan közelinek tudsz, de már nem
vigasztal, hogy a folyónak ugyanarról
a partjáról integetünk mind a ketten,
a bizonytalan és sűrű alkonyat idején.

Bajtai András (1983-)

Ágoston Csilla: Estikék

Összeakadtak hangszálaink
a legutóbbi csóknál.
Azóta némán nézzük egymást.

*
A fecskék Afrikába mentek.
Kinézek az ablakon.
Este mindig ott ülsz a dróton.

*
Kendőtlen, fülledt estéinken
lesz-e súgni egymásnak
ezerkettedik, s még több mese?

Ágoston Csilla (1988-)

Krusovszky Dénes: Alkony

A céltalan pillanatnak
értelmet adni magadban,
mintha megragadnál
egy foszlott, régi bőrpórázt,
és aztán hagynád,
vezessen bárhová.
Járja be az árnyak útját
a szökés gőgjétől
a hazatérés szégyenéig.
Hiszen te sem térhetsz ki
az alkony elől,
ha sípoló lélegzetével
megérkezik ismét,
hogy vastag ujjaival
bordáid alá nyúljon,
s mint egy korhadt padlásajtót,
elhagyott kulcsú fiókot,
türelmesen kifeszegessen.

Krusovszky Dénes (1982-)

Závada Péter: A befalazott ajtó

El kell húzni a bútorokat, fölsöpörni mögöttük
a kiürült vázak zörgését, hangjuk még az ünnepi
nagytakarítások után is velünk él, mert senkinek
nem volt kedve benyúlni a polcok alá, a szekrények
mögötti szűk résekbe, vagy lépésrôl lépésre haladva
föltárni magunkban az okokat, hogy hogyan lehetett
valami köztünk egyszerre ilyen rugalmas és merev,
félálomban rálépsz, halk roppanással beszakad
a páncél, és mint langyos, színtelen váladék, kifolyik
a felismerés, hogy valóban ilyen banálisan egyszerű,
ilyen könnyû akaratlanul összetörni bármit,
és ha ezen kívül tényleg mindent túlél, mostantól
veszélyesebb vagy a legmakacsabb sugárszennyezésnél,
mert amit hátrahagytunk, több mint radioaktív táj,
ízek és a potrohok kiszáradt tömlői, szelvények
kibelezett karosszériái.

Závada Péter (1982-)

Murányi Zita: nem szomorú-e a hold?

egyszer megkérdeztem apát nem szomorú-e a hold
hogy ezen a csillagtalan téli éjszakán egyedül vacog
a fekete égen az a sárga gömb időnként meghullámzott
mondtam apának ha becsukom a szemem azt a sárga fényt
akkor is látom és apa azt mondta vigyázzak nehogy az a
szomorúság véletlen megkapaszkodjon a retinámon
két puszit nyomott a csukott szemhéjamra talán hogy valami
szebb
álom az éjszaka még rám találjon de én akkor is látom
és tudtam hogy hiába vitatkozom vele apu már az ablak előtt állt
és a függönyt rángatta hogy nem igazíthat a holdon
azt mondta nem kell sokáig aludnom reggelre
egy szelídebb korong vet horgonyt a magasságon
és néztük az eget amit felhők feszítettek vártuk
hogy napfénybe omoljon.

Murányi Zita (1982-)

Krusovszky Dénes: Húsvét

Az a cipekedés akartam lenni.

Krusovszky Dénes (1982-)

Simon Márton: Hallgatási gyakorlatok

Most úgy hallgass, mint akinek
egy fél országot leromboló viharból
csak egy nátha jutott.

Most úgy hallgass, mint aki most tudta meg,
hogy születése óta vak.

Most úgy hallgass, mint aki megnyerte a lottót.
Most úgy hallgass, mint aki megnyerte a lottót,
de elveszítette a szelvényt.

Most úgy hallgass, mint aki cigarettával
a szájában aludt el,
így gyújtott fel egy templomot.

Most úgy hallgass, mint egy bezárt zöldséges.

Most úgy hallgass, mint aki az utolsó szó
jogának elutasítása után jött rá, hogy
soha életében nem mondta ki hangosan:
Copacabana.

Most úgy hallgass, mint száztíz kiló
frissen lenyírt gyapjú.

Most úgy hallgass, mint akinek egy kő az anyja,
az apja pedig papír.

Most úgy hallgass, mint a telefonod,
amikor félórás nagymonológban
vallasz be mindent, azután rájössz,
hogy a második mondatnál lemerült.

Úgy hallgass, mint egy képkeresés
találati oldala
arra a keresőszóra, hogy „minden".

Most úgy hallgass, mint az arc a papírpénzen.

Úgy hallgass, mint a jeges vízben sodródó,
HAPPY feliratú nejlonszatyor.

Úgy hallgass, mint egy fekete cintányér.

Úgy hallgass, mint egy romos éjszakai
aluljáróban a boldog húgyszag.

Úgy hallgass, mint egy sérült fájl.

Úgy hallgass, mint aki üres,
fehér téglalap szeretne lenni.

Úgy hallgass, mint aki töröl.

Úgy hallgass, mint amit becsuktak.

Úgy hallgass, mint akire rábízták,
hogy a szájában hordja át
az egyik óceánt a másikba.
Hogy az egyik óceánt a másikba
a szájában hordja át.

Simon Márton (1984-)

Filotás Karina: Báreste a ráncokban

Széket tett az utcára,
felette platánfa terpeszkedik.
Mellette cipője az aszfalton,
öltönye még az esküvőjéről.
Mosolyog, nézi a nőt, a férfit,
az árvát, a lassan elmúlót.
Franciasapka, ráncokba írt
betűkkel történet.
Feleség, aki volt egyszer.
Zsigerekbe szőtt szerelem –
„Nyaralni van csak, értem
ment előre!”
Forró a beton, ő nevet.
Ha észrevennék, más is nevetne.
Gondolatban jégkockára tölti,
és elkeveri az életet.
Az utolsó cseppig inná.
Egy férfi megáll előtte.
Beszélgetnek.
Nézem őket egy ideje.
Miután elköszönnek,
a férfi is részeg a mosolyától.
Távozóban észrevesz.
Bólintunk.
Együtt leszünk másnaposak.

Filotás Karina (1997-)