Móritz Mátyás: Holdtükör

Van-e bátorságod velem bolyongani sivatagomban,
hogy a holdtükörben nekem ragyogjon csak fel az arcod;
rózsapiros vizeiddel eloltanád-e a szomjam,
lennél-e az én reményem, ami engem újra alkot?…

Örülnél-e annak, minek mások sosem éljeneztek,
képzelődésnek mondanád-e, mit én igaznak véltem;
hallanád-e a szavamat, mitől másnak füle sem rezzent,
súlytalanná tennéd-e a léptem a varjúsötétben?…

Móritz Mátyás (1981-)

Dékány Dávid: Meztelenül

Kétszer láttalak meztelenül.
Először egy osztálykiránduláson,
öltözés közben lestelek meg.

Az első napon még együtt gereblyéztük össze
a gólyákat a szántóföldekről.
Aztán a rozsban fekve figyeltük,
ahogy egy sugárhajtású repülő
átlépi a hangsebességet.
A harmadikon megtanultam, hogy a száraz moha
a rácsorduló vértől is kizöldül,
a negyediken pedig már bosszúból akartam
újrakezdeni a tájat,
átrendezni az alkatrészeit,
egy erdő jelölt és jelöletlen fáit,
a turistaösvényt szakadékba
vagy különösen veszélyes állatok barlangjához terelni.

Kétszer láttalak meztelenül.
Először egy osztálykiránduláson,
másodszor tegnap este,
egy pornófilmben.

Nehéz elhinni, hogy amiben eltévedve
egyszer sötétedésig bolyongtunk,
az most valahány tonna
leveleitől, gallyaitól és élővilágától megfosztott,
méretre fűrészelt ipari nyersanyag.

Nehéz elhinni, hogy ez ugyanaz az égbolt,
mint aminek az aljára rágót ragasztottunk egyszer,
és hullámosra száradt tőle
a félfamentes szürkület.

Dékány Dávid (1988-)

Ughy Szabina: Hullámtörő

reggel felé esni kezd,
derengenek a kikötő fényei,
víz hull a vízbe,

közelebb hajózva kirajzolódik az írás,
elmész, visszajössz, nem halsz meg soha,

partot ért, lába a pallón megremeg,
ahogy lüktetni kezd benne
valami lassú, nehéz anyag biztonsága

napfényt gyűjt, erőt és terhet,
le lehetne élni így is egy életet,
hiszen az őrület lassan adagolva
maga a kegyelem,

hogy melyik évszakban él,
ő dönti el, de harang szól minden negyedórában,
ha elfelejtené mihez mérni az életét,

ragaszkodik a délutánokhoz,
sokáig nézi bennük,
hogy zúzza szét magát
a hullámtörő betonján az idő húsa,
ez a nagy, szürke állat

itt van minden, amire azt is mondhatná, otthona,
meszes kagylóhéjak, kopott hálók,
a beszáradt ég aljának darabjai,
minden, amire emlékeznie kellene

de ahogy az utca felszívja
a testet ködös estéken,
a csontjában újra és újra érzi,
a hiányát, ahogy lüktet,
mennyi minden más lehetne még

bizonyos igenekben lakik egy angyal,
a hirtelen döntések angyala ilyen,
mögötte még hosszan fénylik az irány,

a távolodó, sötét öböl arcán a csönd forradása

Ughy Szabina (1985-)

Bajtai András: Kifordított álmok

Újabban kifordított álmokat veszek magamnak,
mély levegőt elalvás előtt, és próbálok nem gondolni
a szánalom száraz, kemény csomóira a nyelvem
alatt, az egyetlen érzésre, ami talán még elég
erős és határozott volna ahhoz, hogy megmentse
ezt az összefirkált papírvárost és kishitű lakóit.

Hiszen nem maradt már választásom, egy lyukas
konténer lakója lettem én is, amibe, akár egy koszos
és szűk szemétledobóba, folyton belebámulnak.
Ide jutottam, és most már velem is csak az a kevés
történhet meg, mint a többiekkel, akiknek végtagjait
már nem a remény mozgatja, hogy sikerülhet még.

Mert ha például sötétedés után mégis elengednek
a négylábúakkal sétálni, persze szigorúan csak az
előre beszórt és fertőtlenített trapézok területén,
akkor én is vagy megvakulok, vagy meglátom, amit
egyáltalán nem kéne, mondjuk hogy az éjszakai futárnak
hat tömpe ujj van a kezén, vagy hogy néma kisfiúk

tompán búgó kerékpárküllőkkel szúrják át a fekete
kecskebékák hasát. És akkor mihez kezdenék ezzel a
feltételes látvánnyal, maradnak a kifordított álmok, és
inkább mély levegőt veszek, mert újabban úgyse nagyon
tudok rendesen aludni, túl hangosak ezek a pukkanások,
mintha valaki úszóhólyagokon taposna egész éjjel.

Bajtai András (1983-)

Wölfl-Molnár Eszter: rongybaba...

egy feslett rongybaba vagyok
éjszakánként angyalok fércelnek össze

nem tudom milyen cérnát használnak mozdulataik sem egyértelműek de

érzem buzgón dolgoznak rajtam hogy reggelre újra összeálljon a test a végtagok és elkezdhessek egy újabb kiszámíthatatlan napot

persze estére megint cafatokban lóg ki a bélésem rongykarom a lábamat verdesi de éjszaka az angyalok újra jönnek és tűbe fűzik égi-cérnájukat

egyedül ez képes egyben tartani

Wölfl Molnár Eszter

Móritz Mátyás: Ez az egy vers...

---Megírnám neked, legszebb versemet
mit idővel, a por majd nem temet
benne egy fájdalom sem kínozna
és a szárnyain hírnevet hozna.
Nem akadozna szavam félszegen
Vers lenne, melyben esküm nem szegem
lehet: rámenne sok drága estém:
a fogást a nagyoktól ellesném.
---A csak Neked írt legszebb versembe
bele gyúrnám a szívem, -a lelkem
ha kész lenne, nem nézném leverten
megférnének benne a szép eszmék
és bús szavakkal nem temetkeznék.
Átlépnék a sors, titkos kapuján
leszaggatnám a petyhüdt nyoszolyám
nem bántanának mérgezett esték
versemben fény lenne és melegség.
---Megírnám versemet, akkor is ha:
fejem álommal dőlne előre
de a mű, nem lenne kusza, -dőre
úgy gyúrnám a szavakat élveteg
áldanám a buja reményeket.
Űzném a Múzsát, mint egy vadorzó
kacajom nem lenne lomha, -olcsó
lehet hogy több napig bíbelődnék
de az elmúlással nem törődnék.
---Legszebb versemben a bizonytalan
még véletlenül sem rohanna rám
elveszni a fonalat nem hagynám
sok nagy igazságot kimondanék
úgy dicsérnének: ez igen, -derék!
Ezzel bíbelődnék estelente
minden szavam tehetségből csengne
átlátnék a homályon, a ködön
sínen lenne versemben az öröm.
---A legszebb versemben egyszerűen
elfújnám a lelkem zivatarját
karomba fonnám az Isten karját
el ,ez az egy vers, nem lenne veszve
nem olvasnád te sem révedezve.
E versemben nem lennék albatrosz
te sem vetnéd a szememre hogy rossz
nem is sántítanék suta félsszel
-ha kész lenne, -fel se fognám ésszel.

Móritz Mátyás (1981-)

Krusovszky Dénes: Szerzetes a tengerparton

Kirongyolódott az ég szegélye
és most kínos összevisszaságban
lógnak közénk mázsás szálai.
Sötétedik, összeesnek szégyenükben
a horizontok, mégis,
minden olyan messze van megint.

Ahol te jársz, ott a legnehezebb,
ez az, amit, persze, nem tudok,
de nem mondani sem lehet,
nem elhallgatni sem lehet,
mégis, mire nyílik akkor
a tagadás ablaka, szemed?

És mire látsz rá onnan,
ami miatt megéri átadni a szót
a hullámoknak, a homokzátonynak,
a párafelhôknek, az unalomnak,
a bánatnak, a menekülésnek,
a csont és bôr vágyakozásnak?

A szerelmes állatok felfalják egymást,
de mit kezdjünk magunkkal mi,
akik nem vagyunk szerelmesek,
és hiába rágjuk egész nap
a növények testét, mint a férgek,
egyre csak éhesebbek leszünk?

Ha beszélhetnék veled, nem
beszélnék veled, de így,
hogy nem lehet, mintha volna mit
mondanom, mert a harag nem
rossz tanácsadó, a szégyen sem rossz
tanácsadó, de a hallgatás igen.

És eszembe jutsz, esni fog,
nézem az ég rongyos szegélyét,
hogy a tenger felett szakadni készül,
és bíztatom, engedje el,
ne kapaszkodjon tovább,
hulljon le, hulljon ránk, hulljon.

Krusovszky Dénes (1982-)

Toroczkay András: Dilemma

Plakát, mosoly mögé bújt
sértődékeny kisfiú.
Hatalmas, hideg síkvidék a szem mögött.
Azon a koratavaszi estén dőlt el a kisvárosban
minden. Mint leomlásra ítélt ház fala.
A fekete golyó, mikor a zöld
posztón gurult, a füstös, sötét helyen.
Lomha jazz szólt, legmélyén dübörgő zúgás.
És akkor legalább milliárdszor
milliárd sejtetek is összecsattant.
Hirtelen Ady jutott eszembe,
de nem Endre, ez csak egy
becenév volt ott, néhány fonéma
véletlen összekoccanása,
néhány egész más felé mutató jel,
semmi súlya az egésznek,
mikor azzal a bosszúhímmel
ott, a Casino hideg kövén táncoltál.
De azt hiszem, akkor dőlt el egy dilemma.
És én csak mosolyogtam,
hogy azt hiszed, már nem
velem vagy. És tévedtem.
Aztán újra tévedtem, mikor te
már régen rájöttél tévedésedre,
és harmadszor is, és ki tudja,
még hányszor, és mióta nem tudjuk
szinkronba hozni tévedéseink.
Csak a hideg mező nő mögöttünk.

És én nem tudom, ki kivel van.

Toroczkay András (1981-)

Simon Márton: Magára gondol

Már csak azt az autópályát szeretné, az üres,
éjféli utat, tág horizontot, a tériszonyt fölfelé,
már csak ezt az évet, iránytalan vágyakkal,
kihalt utcák negyvenfokos betonját, csak az üres
poharat az asztalon és a szétfolyt tejet mellette,
a fehér éjszakává változó nappalokat, már csak
a széttúrt ágyról álmában lelógó kezét, emlékként
őrizgetett halott öngyújtóit, csak álmos pillantásait,
földre dobált ruháit, amik ugyanúgy üresek,
mint a táskába csomagoltak, mégis;
már csak azt az éjszakai sportpályát, csődbe ment
boltok kirakatát, sötét, kiürített lakások súlyát,
csak az érzést, hogy mint az ég, valójában
semmire se jó, egy trambulin alatt
a kiszáradt medencét, egy -egy kidobott
szájfényt, karkötőt, kiürült parfümöt,
az illatát, mindenének az illatát, csak azt,
hogy érdekesen kell, mondani, hogy fáj,
különben ki törődne vele – - –
csak a vissza nem váltható üvegeket, a lufikat,
kiégett égőket, az óvszereket, üres képernyőket,
egy hajnali parkot, csak valami ízt,
mint ébredés után. Csak mint a fuldokló,
tüdejében sós vízzel, a felszínbe, a végtelen,
közönyös ürességbe, kapaszkodni.

(dalok a magasfüldszintről)


Már csak azt az autópályát szeretné,
az üres, éjféli utat, tág horizontot,
a tériszonyt fölfelé, már csak ezt
az évet, iránytalan vágyakkal, kihalt
utcák negyvenfokos betonját, csak
az üres poharat az asztalon és a szétfolyt
tejet mellette, a fehér éjszakává változó
nappalokat, már csak üres száját, álmában
ágyról lelógó kezét, emlékként őrizgetett
halott öngyújtóit, már csak üres felpillantásait,
földre dobált ruháit, amikben ugyanúgy
nincs semmi, mint a táskába csomagoltakban, mégis;
már csak azt az éjszakai sportpályát,
bezárt boltokat, sötét, üres lakások
súlyát, csak az érzést, hogy mint az ég,
valójában semmire se jó,
csak a kidobott szájfényt, karkötőt,
csak a kiürült parfümöt, az illatát,
mindenének az illatát, azt, hogy
érdekesen kell, mondani, hogy fáj,
különben ki törődne vele - - -
csak a nem visszaváltható üvegeket,
a lufikat, kidobott égőket, üres képernyőket,
csak a vízre gondolni, vagy arra, hogy
végül is miért mindig a vízre, a közönyös,
békétlen, ürességre gondolsz.

 (Mozgó világ 2007 november)

Simon Márton (1984-)

Nagypál István: Kosztolányi Prelude

tél van, egyszerre meghalt a beszéd,
itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott
a szöveggel, sír valami, talán a szék
alatt, vagy mögött, nézd meg felette
is, de nincs már: hang. tél van, zúgás.

beteg vagyok, szólok magamhoz és
fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra
megfogom a kezemet, akkora most
a súlya, mint apró szívem, jaj fel-
adom, feladom magamra a kabátot,

mielőtt kimennék a téli táj mögé,
ahol egyszer megtalálom a vajszínű
délutánt, ajkamra bézst fest fel
a hideg a holddal, a harangok már
a templomban szólnak, gyere be,

gyere be a hamvas énekszóra, és
felejtsd el az egyetlenegyet, amit
kerestél, hiába, nem huny ki fény
a sikátorban, ahol valami feszül,
remeg — de nem fél —, fém bottal

karistolja a lefolyónyílást és kém-
leli az eget, a villanypóznákat,
hátha egyszer valaki leoltja majd,
hátha egyszer valaki rákérdez,
hátha egyszer valaki valóban le-

oltja és megy tovább, szegény
édes barátom, felriaszt könny
és beszéd, tél van, újra tél.

Nagypál István (1987-)

Dékány Dávid: Műanyag

saját kis műanyag világom egyik kereke kitört.
nem mozdul, csak vár,
hogy úgyis megjavítják.

talán önkéntes játék katonákat kéne hívni,
vagy színes, fonott sörényű pónikat,
hogy húzzanak tovább.

de nem fogok megszólalni.

búcsúszavak utóíze a számban.

minden olyan lassú, mint még sosem volt.
egy buborék óvatosan a felszínre kúszik,
egy parányi űr elveszik egy hatalmasban.

Dékány Dávid (1988-)

Simon Márton: Így telt

Szétestem párszor. Voltak jobb napok. Elmosódott tetoválás lett a hajnali csönd.
Hetekig esett. Az ablakomból fákat láttam. Unom a fákat. A kavicsokat szeretem.
Áramlatok jöttek, és anticiklonok. Meguntam mindent, ami ehető.

Mindenütt rossz volt a kávé. A napok szétgurultak. Galambok csipkedték szét őket. Varjak.
Több mondatba is megpróbáltam beleírni, hogy „lombkoronaszint”, de egyik
sem lett igazán erős. Sodortam cigit hóesésben.

Egyszer mosogatás után arcot mostam kiázott, vegyszerszagú kézzel,
és az a szó jutott eszembe, anyám. Lekottáztam egy mentő szirénáját.
Sírtam is. Igaz, csak kétszer. A szemét 90%-án szavak voltak, ezt hívtuk léleknek.
Sóhajtani kéne. Sóhajts. Sóhajts.

Aludni lehetetlenség volt. Egy bomba volt az ágyam. Erre keltem.
Ültem egy sötét, üres csarnok hátsó sarkában egyedül, és vártam,
hogy bosszút álljanak rajtam a csempék. Pisilni kellett.

A ruhám alatt volt még egy csomó arcom. Csak mindig fáztam.
Valaki rám nézett és felnevetett. Sós volt a bőre.
Csak pillanatok és pillanatok voltak. Kitörések, protuberanciák.

Álmodtam veled. Megkérdezted, szerintem mi a boldogság. Mosolyogtunk.
Azt válaszoltam: egyszer valaki épp kiverte a szomszéd fülkében, a pályaudvar vécéjében,
utána napokig boldog voltam. Úgy éreztem, muszáj.

Úgy gondoltam rád, mint az árnyékomra. Pedig már új árnyékom volt.
Hogy a számba venném-e a lábad, vagy megütnélek inkább.
Hogy mi a franc lesz most az életemmel. Ezen gondolkodtam teregetés közben.

Mint a nyelvem alá elásottak nevetése, hullámzott a tenger.
A felhőkön vadludak lépkedtek. Csónak és gránit.
Voltak napok. Méteres sókupacok mélyére temetett táncosok.

Sokat gondoltam a hattyúra is, ami a pincénkben él. A szélre. Reggel.
Egy másik bolygón. Semmi nem volt. Szavak, ízetlen kekszek, fák, meg félelem.
Műanyagflakon csapvízzel, telt az idő.

Simon Márton (1984-)

Réman Zsófi: Dunszt

mennyire furcsa és titokzatos ez a szó
gyerekkoromban sosem értettem
a pléddel letakart zakuszkákban
volt valami különös és rejtélyes
a szoba különböző pontjain álltak bebugyolálva
olyan helyeken, amikre addig nem is gondoltam
fűtőtest alatt, fotel alatt, a sarkokban
jól beterítve, mint a babák
anyu időnként megnézte őket,
azt gondoltam, beszél velük, simogatja őket
jól vagytok, nem fáztok, kérdi
és én oda vágytam közéjük
szorosan összekucorodni velük a melegben
mint aki fontos, mint aki törékeny
mint akivel épp nagyon történik valami
láthatatlan és lényeges
hiszen egy rossz mozdulat
és megromlunk örökre
nem leszünk jók télire
nem vesz minket elő már senki

Réman Zsófi (1991-)

Murányi Zita: te vagy

a test mint a lélek óriáskivetítője
csak arrébb tettem egy széket a remegésben
a holdat nap takarja mintha az éjszaka várna gólpasszra
ezek a szép finom kacskaringós felhőindák
porladással vetik az égre a mindenség titkát
meg kéne lesni mikor lesz a napból hattyútojás
melyik isten rajzolta az égre a görög mitológiát
amíg az Anna előtt dombbá zsugorodó
turistahegyek megfeleződnek
a délután marad hiányzó öledben
hogy hosszabbítást kérjen
a világosság szövetében

te vagy az út vége.

Murányi Zita (1982-)

Weisz Dorka: Szökés

Eleinte főleg csak az változott, hogy melyik
buszon sírok a pszichológustól hazafelé.
Szerencsére a csúcsra járatott,
modern kori hormonkezelések megengedik,
hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban,
rémült kisgyerekek gyűrűjében is
olyan önazonos maradhassak,
amennyire azt csak egy nőnek nézik el.

Szándékosan nyitott szájjal ásítok,
roppant udvariatlanul, a hányásszag ellenére.
Nem erre kondicionáltak, a Hold utcánál
már fel kellett volna támadnia a vad,
felszabadítóan megszokott önvádnak,
de inkább a kamaszlányt figyelem szemben.
A hátizsákja nagyobb, mint ő.
Összecsomagolta, amije csak van,
és mostantól teljes jogot formál önmagára.
Meg akarom mondani neki, hogy ezt szabad,
hogy nem mindig lehet, de mindig szabad.

Évekkel ezelőtt csomagoltam össze mindent.
Amit alkottam, amit szereztem és amit kaptam.
Mi, akik már évek óta az ajtóban állunk,
attól félünk, hogy olyan lesz kilépni rajta,
mintha levágnának az űrhajóról,
és a rémület csak azzal a felismeréssel tűnik el,
hogy másokkal ellentétben mi eleve
sosem voltunk igazán hozzákötve.
Akinek nincs hova visszatérnie,
az kívül keresi a stabilitást.
Sokáig kell nézni ezt az élet méretű hátizsákot,
mire leesik, hogy élni lehet belőle. 

Weisz Dorka(1996-)

Kopcsányi Lilla: abrosz

akkor már hónapok óta nem láttalak.
az asztalon meleg házikenyér, bor, gyümölcs, lekvár.
így várlak azon a májusi délutánon is. a zsaluk közti
szórt fényben porzik az ajtó, ahogy beteszed magad után.
nem szólsz, csak leülsz, törsz a kenyérből, töltesz a borból.
én akkor az abrosz helyett már a kezeimet gyűröm
térdeim fogságába. kézfejeddel törlöd le a bort,
a kezed bütykös és göröngyös, ingujjadból zsíros hallgatás
omlik a cserzett fa lapra. szétfolyt ajkad fölött arcodat nézem,
le akarom csókolni bőrödről a tékozlók sós szomorúságát,
de nem mozdulok. gyűrött tekinteted a falakat kutatja,
repedésekbe bújik, mintha belülről akarna megváltani valamit,
amin a vakolat felett már keserű a penész.
kupád talpa időnként az asztalnak ütközik, és én a koppanások
között arra gondolok, talán ilyen a hangja az elmúlásnak.
felállsz, töltesz egy pohár vizet és a kezembe adod. míg iszom,
apró mozdulatokkal szeded le az asztalt, hajtogatod össze a terítőt.
követem ahogy mozogsz, pakolsz, ebben
az otthonosságban pont elférsz.

nem kérem, hogy maradj, most sem.
rám nézel és érted. mégis,
miután elmész, tudom,
egy ideig megint csak hozzád beszélek majd.

Kopcsányi Lilla (1990-)

Simon Márton: Ez egy

Nincs merre indulnom hozzád.
Még mindig. Szeretlek. Emlékszem,
már annyi hús se volt rajtad, amiből
egy tízéves fiú jóllakhat. Vagy csak én nem.
Ruháidba képzellek, mint a teát, játék-
csészébe a gyerek. Ez maradt.
Darabig dajkálom magam. Aztán
csak rágyújtanék, de előtted szégyellek.
- csak így képzelhetlek el, hogy van arcod,
bár elé mindig más maszkot tartok,
lehetnél bárki, csak az nem, ami vagy.

fáztam. tépkedtem a gazt, egy síron ültem, össze-
gereblyézték a nyarat, és "zárásvan" - rám szóltak.
Te azóta is ott dideregsz, csontjaid mint a fűben,
a hideg szélben remegő csirketollak

Simon Márton (1984-)

Nagypál István: Chopin Prelude

Mindig volt egy titkos életem,

és mindig az volt az igazi.”

(Kertész Imre)

ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok
nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak —
munkahelyi elidegenedés, általános boldog-
talanság, anyám, anyám — ellentmondani,
az általános leépülés helyett visszapillantani,
csupán a kényszer kedvéért, az érdemem
nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy
nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam
mellett, ülve és gondolkodva, miképpen
a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik,
minden egyszeri hang leüt bennem egy újat,
a kenyér szélének morzsás illatát, a hideg
telet, miközben templomban ülök ismét és
izgatottan várom az utolsó szavakat, hogy
deres legyen az arcom a kerengő közepén,
mert egyfelől üdvös és morális, másfelől
gyermekes, mert a boldogtalanság irányából
közelít felénk, pedig a boldogtalanság nem
hagy gondolkodni, képtelenség elűzni, meg-
fűzni, maradjon vagy menjen el hamarabb,
de abba kell hagynom, mert nem akarom
Chopint a fogollyá emelni, ennek foglyává.

Nagypál István (1987-)

Murányi Zita: valaki eldobott

a közért felé indulok
az utat elfoglalják az autók,
valaki bort ivott a sárba hajítva egy parafadugót,
a fák törzsét idézi bennem,
mintha lesmirglizték volna az időt
eldobott percek helyett
örökbe fogadhatok minden évgyűrűt.
belelépek a sárba. az időtlenség
az újjászületés melegágya
egy kopasz ágra lombként csimpaszkodik
a teremtés kíváncsisága.

Murányi Zita (1982-)

Székely Szabolcs: Ceruzavázlat

Galambraj mögött kopott térzenész.
Cipője talpán égbolt-ütem.
Dallamot vált, közben félrenéz.
Nélküled. Nélkülem.
Megáll a nyár, amíg hangol.
Emelkedik a hang a hanghoz.
Átnövök lassan önmagamból –
önmagamhoz.

Székely Szabolcs (1983-)

Seres Lili Hanna: Víz alatt

nyálkás nyomot hagynak arcodon a halak
pihebőröd mellett ahogy elsimulnak
ki nem mondott szavaimat buborkékokba
fújom, tágra nyitott szemeid mellett
pattognak el észre sem veszed
csak a homályos iszapot nézed
kagylót keresel

sóhajaim hullámokba taréjozzák a víz tetejét
szemem csillogását látod a mélyből
nem a napét, ahogy hiszed
de az én fényem sem elég
hogy a kagylóra rálelj

Seres Lili Hanna (1993-)

Simon Márton: Véletlenül jó

A játék lényege egyszerű, be vagy zárva.
Csak át kellkutatnod a helyet, ahová. Amit találsz, annak
segítségével jutsz ki. Keress mindenhol,
jegyezz meg mindent. Például ha a földön talált hajtűt
bedugod a konnektorba, és ettől zárlatos lesz,
vörösen kigyullad egy pótlámpa, és ebben a fényben
megjelenik a falon egy szó, amit ha beírsz
az asztalon várakozó laptopba, kapsz egy számsort
válaszképp. Egy dátumot, amivel kinyílik
egy ajtó számzára. És már kint is vagy. Ilyet játszunk,
a gép előtt fekve, kijutóst, egyiket a másik után,
egész éjszaka, a neten, mindjárt fél öt.
Ma békén hagyjuk a sötét, zárlatos szobákat
egymásban, ma véletlenül boldogok vagyunk.
Ha elég lenne a plafonra felnézni, mert már
ott a dátum, ma eloltanám a lámpát,
még ne lássam. Most olyan, mintha ezek
nem is mi lennénk. Mit mondasz majd erről.
Mit mondhatnék. Megjegyeztem mindent,
bár a valóságban úgyse jó semmire.
Reggel lesz mindjárt, hét múlt, csak tél van,
ez még a miénk, látod, kereshetsz bárhol,
a sötétség voltam, most múlok el.

Simon Márton (1984-)

Dékány Dávid: [Az elmúlt héten hárman mondták...]

Az elmúlt héten hárman mondták,
egymástól teljesen független emberek,
hogy alacsony az érzelmi intelligenciám.
Végre egy tulajdonság, amit a sajátomnak érezhetek.

Fejből tudom a járda repedéseit a megállótól idáig.
Az a hajléktalan mindig ugyanott álldogál a sarkon,
számon tartja, hogy ki mikor és kivel jár el erre.
Mi vagyunk a kedvencei,
de ő is látja, hogy egy ideje egyedül jövök.
Így telik az idő. Ugyanott áll. Köszön, köszönök.
Teljes másodpercekig nézzük egymást,
magunkban mindketten megállapítjuk,
hogy napról napra egyre szarabbul néz ki a másik.

Világgá megyek. Így döntök, mint nyolcévesen,
aztán végül most is csak a hintáig jutok.
Mennyivel szebb azt mondani, hogy rám sötétedik,
mint azt, hogy órák óta céltalanul bolyongok,
üres üvegeket rugdosok, három-négy lépés
távolságból dobálom a murvát a játszótéri szemetesbe.

Bírni kell ezt is, mondtad az első közös telünkön,
és most megint hideg van, és ugyanúgy bírni kell ezt is.
Az öngyilkosság egyszeri alkalom
a szavak nyomatékosítására,
és lehet, hogy még semmi fontosról nem beszéltem.
Szétrúghatnám azt a kukát,
felgyújthatnám ezt az egész játszóteret,
és utána mondhatnám, hogy bocsánat,
de nekem ilyen alacsony az érzelmi intelligenciám.
Bután szeretek.

Műhold halad el fölöttem,
hogy emlékeztessen az üresség különböző szintjeire.
Rám sötétedett. Cigit keresek a zsebeimben,
az alanyt próbálom kitapogatni egy hiányos mondat mögött.

Dékány Dávid (1988-)

Terék Anna: Útban Budapestre

Mozgó autóból nézem,
áll a város, most már
örökre így marad minden.
A zebrán átkelők sosem érik el
a járdát, a lámpa ezután
mindig zöld marad.
Így hagylak itt téged,
te ország,
vissza sem nézve zölden
égő lámpáidra.

Hordom a fájdalmat
magamban, mosdatom, nevelem.
Mert ránk van kötve ez a test, amit
annyi féle képpen lehet
simogatni és kínozni.
Kemény a nyelve az ördögnek,
kemény annak mindene,
és könnyen utat talál a testbe.

Hátat fordítok ennek az országnak,
hiába húz vissza a gyomromba
markolva, nem fordítom vissza
arcomat felé.

Menekülni könnyebb volt,
mint elmenni, örökre
búcsút mondani a városnak,
ahol anyám lakik, egyedül,
öregen, keresi ehagyott holmiját,
töri a víz felszínén a jeget,
fáradt izmokkal fát hasogat.

Itt hagyom az árnyékom,
hulljon ki alóla a föld.
Most már maradhat örökre zöld
az átjáró felett a lámpa,
a gyalogosok a túlsó oldalt
sosem érik el,
reggel lesz mindig,
nyár eleje,
mikor még az ember előtt
annyi minden kibontatlan áll,
bármi lehetne ebből a napból,
de itt szakad meg az idő,
nem születnek és nem halnak
meg többé az emberek,
nem múlik a bánat,
és rólam majd tovább
beszélik a városban,
hogy hálátlan vagyok és hogy
tele a tüdőm dérrel és porral.

Elfordítom az arcom,
de ne féljetek, láttam
hogyan méri lépéseinket az Isten,
lábnyomunk mélységéből
úgyis kiszámolja,
a vállán ki mennyit cipel.

Látja állatokat, ami
már majdnem a járdát súrolja,
és látja az én csontjaimat is,
ne féljetek, még ha könnyen is,
mint angolkórosnak, hajlik,
de nem roppan.

Terék Anna (1984-)

Murányi Zita: homokóra

lassan döcögve telik az örökkévalóság
a sótartó idézi föl bennem a
térgeometriát meg akarom fordítani
mint egy homokórát nézni az asztalra
kiömlő fűszert – ez vagy nekem –
és megkapaszkodni az időtlenségben
amiben összesűrűsödik
a világegyetem.

Murányi Zita (1982-)

Ágoston Csilla: Csillaghullás

A fehérpöttyös eget fürkészük,
így, éjféltájt már rajzik a sötét,
meglazulnak a tartó oszlopok,
mert Isten kijjebb csatolja övét,
augusztus fele van, csillaghullás,
kívánj valamit (nézd! ott zuhan egy),
és én bánatosan bámulom, hogy
az a nagy test hova tart, hova megy,
és elképzelem a csillaghullát,
ahogy a kertek alatt vergődik,
ahogy letört, fényes ágaival
nyúlna, szállna vissza a felhőkig,
de végül kileheli maradék
héliumát, léggömbökbe fújja,
majd ráköti kívánságainkat,
s elengedi gyenge csillám-ujja;
messze kerek, fekete bogarak
röpködnek, csillapodnak a fények,
a hátsó teraszról elmerengve
lesöpröm a fehér törmeléket.

Ágoston Csilla (1988-)

Sarah Kay: A típus (The Type

Ha felnősz és olyan nő leszel, akit a férfiak nézni akarnak,
hát hagyd, hogy nézzenek. De ne téveszd össze a szemet a kézzel.

Vagy az ablakkal.
Vagy a tükörrel.

Hadd lássák, hogy néz ki egy nő.
Talán egyet sem láttak még azelőtt.

Ha felnősz és olyan nő leszel, akit a férfiak meg akarnak érinteni,
hát hagyd, hogy megérintsenek.

Néha nem is te vagy, akiért nyúlnak.
Hanem egy üveg. Egy kilincs. Egy szendvics. Egy trófea. Egy másik nő.

De a kezük téged talál meg először. Mégse hidd magad őrangyalnak.
Vagy múzsának. Vagy ígéretnek. Vagy áldozatnak. Vagy desszertnek.

Nő vagy. Csont és bőr. Ideg és véna. Haj és izzadság.
Nem metafora. Nem bűnbánat. Nem mentség.

Ha felnősz és olyan nő leszel, akit a férfiak ölelni akarnak,
hát hagyd, hogy öleljenek.

Egész nap igyekeznek szépen kihúzni magukat –
ám ez még az egyedfejlődés e fokán sem hat természetesnek: feszíti az izmokat,

mereven tartja a karokat és a gerincoszlopot. Csak néhány férfi akarja megtanulni,
milyen érzés kérdőjelként csavarodni köréd,

és elismerni, hogy nincsen válaszuk mindarra,
amire azt gondolták, mostanra már lesz;

néhány férfi úgy akar ölelni téged, mintha te lennél A Válasz.
Nem te vagy a válasz.

Nem te vagy a probléma. Nem te vagy a költemény
vagy a csattanó, vagy a talány, vagy a poén.

Te nő. Ha felnőve az a típus leszel, akit a férfiak szeretni akarnak,
hát hagyd, hogy szeressenek.

Szeretve lenni nem ugyanaz, mint szeretni.
Szerelembe esni olyan, mint először lépni az óceánba

pocsolyák után. Mint felismerni, hogy van kezed.
Akkor táncolni végig a kötélen, amikor a közönség már hazament.

Ne töltsd az időt tűnődéssel, hogy vajon olyan nő vagy-e, akit
bántani fognak. Ha otthagynak szirénázó szívvel, majd megtanulsz énekelni hozzá.

Nehéz megállni, hogy ne szeresd többé az óceánt. Még ha zihálva, sósan magadra hagyott is.
Bocsáss meg magadnak azokért a döntésekért, amiket még mindig

hibáknak hívsz, miközben esténként betakargatod őket. És tudd ezt:
Tudd, hogy olyan típusú nő vagy, aki azt a helyet keresi, amit sajátjának hívhat.

Hagyd, hogy a bálványok ledőljenek.
A hely mindig is te magad voltál.

Olyan nő vagy, aki helyét felépíti egymaga is.
Építeni születtél.

Kopcsányi Lilla fordítása

Sarah Kay (1988-)

Terék Anna: Szél

Ki vagyok én, kezemben nincs semmi,
a nyelvem semmit sem ér, csak néznek rám
az emberek, valahol útközben kiesett
belőlem minden szó, még a vonatban,
a lehúzott ablaknál, mikor kitoltam fejem
a menetszélben csend volt, szinte belerepedt a táj,
álltak a hegyek, lökte ki őket is magából
velem együtt a föld, torlódtunk az ég felé,
hol az én helyem, kérdeztem tőlük magyarul,
de csak itták magukba a nap melegét,
könnyeimtől részegek lettek a hegyek,
nem tudtam merre járok, mi visz tovább,
lábamban mintha nem folyna vér, remegtem a vonat
ablakának dőlve, arcomra tapadt a szél.

Vihet engem hátán az ördög is, jöhet rossz tél,
fekete egek, elnyelhet a víz: elengedtelek,
téged, ott az óceán másik partján, hajad a szádban,
szél fúj téged is, persze egy másik, de süt bennünket
ugyanaz a Nap.
Lehet egyszer, ha földbe kerül a tested és az én testem is,
a világ két különböző oldalán,
valahogy lesz egy robbanás, aztán véget ér a világ,
de lebomlott testünk szemcséi mégis,
egymás mellé kavarodnak.
Elég lesz veled majd akkor összeérni,
és ígérem örülni fogok, hogy részecskéidet
mellém sodorta végre az a lökés ami egyszerre vet majd
mindennek véget.

Akkor már olyan messze jártam, hogy csak arra tudtam
gondolni, innen már végképp nem tudom megjegyezni,
mi minden mellett jöttem el, hogy visszafelé is tudjam
az utat, zakatol az ember teste körül a vonat,
összepréseli az idő a napokat, aztán meg
összezúzza az időt a táj, és nem marad semmi,
nem marad belőlünk semmi, csak a por, ami
ha elég könnyű vagy, a levegőben tart,
mert lehet minden reggel és minden este
egyforma, másképp sosem érünk oda,
csak ha nem marad belőlünk más csak homok,
felkapart, forró, sós homok,
hogy szanaszét vigyen bennünket is a
szél.

Terék Anna (1984-)

Simon Márton: Valami mentse meg az életem

Azt sem tudom, hol kezdjem.

Világéletemben utáltam
a színes ruhákat, a focit, a halászlét, a pacalt,
a spiritualitást, a nosztalgiát,
az autókat, a családokat,
a pozitív hozzáállást és a liftjazzt,
gyűlöltem sorban állni, futni, mosogatni,
reménykedni, izzadni,
utáltam az illúzióim, a görcseim,
a fekete kockát, amiből dolgozni kellett,
utáltam a nejlonzacskókat,
a reális megfontolásokat,
a hátam mögött beszélgetőket,
a reklámokat, a nyárfákat, az izgalmas filmeket,
a papucsokat és a narancsízű cukorkákat,
persze a panaszkodást is,
meg fogmosás közben az arcomat bámulni a tükörben,

a megnyerő emberektől a hideg rázott,
a nemi szervektől szorongani kezdtem,
a művészettől túl sokat vártam,
a múzeumokban folyton bőgni kellett,
ha oda voltak értem, elkezdtem nevetségesen viselkedni,

veszíteni volt jó,
de ahhoz sem voltam elég,

a hajnalokat szerettem,
csak gyűlöltem korán kelni,

sosem fogom tudni,
valójában
mi a fenét akartam
a tengertől olyan nagyon,
meggyőződésem volt,
hogy a tánczene szomorú,

egész végig kézzel-lábbal kellett kapálóznom
a szavakért a papíron,
mert nem volt semmi más,

noha egy ponton elfelejtettem,
mit miért akartam,
de ezt annyit firtatták előttem,
hogy már
nem mertem rákérdezni,

egyszerű kijelentésekre vágytam,
nem azért,
mert hülye lettem volna
csak az idő java részében féltem,
és a tőmondatok megnyugtatók,

a halálomat úgy képzeltem el,
begázolok a mélykék vízbe, és simán csak kiúszom a képből jobbra,
kórházi lepedők nélkül,

a sivatagot találtam
életemben először otthonosnak,

ha választanom kellett volna
az emberek és a
dinoszauruszok között, egyértelműen
az utóbbira
szavazok,

időnként úgy éreztem, nem hányok eleget,
valami mindig volt,
csönd soha,

nem tudtam,
ha ez egy egyszemélyes verseny,
hogy állhatok folyton vesztésre,

pedig nem volt rossz amúgy,
bár az pont nem biztos,
hogy csináltam valaha is mást, mint múlt időt

Simon Márton (1984-)

Polák Péter: porcelán

a csészédben kávé van, és egy kanál.
az ablakon kívül örvénylik a köd,
ellopták a víztornyokat. az
utca nem kopog. nem remegnek, alszanak
a tócsák, lábtörlőkön hasal a sár.

bent ülünk, és felém húzódik, nekem dől
a fal. olyan gyengének látszol most,
és ha átnyúlok az asztalon, megérintenélek,
akkor úgy kongasz, mint a porcelán.
a csészédben kávé van, és egy kanál.

a csészédben kávé van, és egy kanál.
csak én hallok meg minden neszt, hogy
nem csengenek, hanem összeröhögnek a
poharak a pult mögött. rajtad vagy
rajtam, vagy az ellopott víztornyokon.

de te nem képzelsz semmit. hogy áztatod
az utolsó jéghegyed. és nem fázok? te
nem érted, hogy utolsó sálam a higanyszál.
csak mondod, hogy hiába, attól még az
én csészémben is kávé van, és egy kanál.