Simon Márton: Láz

Betonból vagyok.
Ezt mondtam végül a gyógyszertárosnak,
pedig odafelé, a parkon át, többször is elismételtem magamban,
mit kell majd kérnem. Csillapító, az milyen vicces szó, nem?
Csak megszédültem kicsit, mire felállt a pultba rakott tévéje mellől.

A hírolvasók hangjának citromszaga van.

Büszkén jelentjük, hogy Dicsőséges Népköztársaságunk a világ valamennyi országát
maga mögé utasítva tegnap elsőként juttatott el egy embert a Nap felszínére!
A bátor űrhajós, hogy elkerülje az irtózatos hűt, éjszakára időzítette a landolást!
Hazaérkezése ma délután várható! Fogadjuk Hőshöz méltó köszöntéssel!
Köszönöm.

Úgy érzem magam, mint egy oda nem illő szó egy
értelmetlen mondat végén, amit az autocorrect szúrt seb kezelése.

Ugyanaz a park. Minden perc másik ősz.
Ugyanaz az élénksárga levél 100 000 másolatban a földön.
Mindjárt mehetünk, csak még ott állok annál a fánál.

Rég láttalak. Kedves tőled, hogy itt vagy, annak ellenére,
hogy egyébként tudom, hogy nem vagy itt. Persze, kísérj el
egy darabon, csak majd ne sértődj meg otthon, ha beveszem ezt,
és attól utána megint nem leszel. Hogy vagy? Mesélj. Már épp akartam írni.

A bűvésznő akkor egy méretes késsel, lendületes mozdulatokkal lukat vág segítõje mellkasába,
majd ebbe a lukba óvatosan belehelyezi az asztalon álló mécsest.
Vér. A közönségbõl többen rosszul lesznek.

Szóval minden a régi.

Időnként még elképzellek meztelenül. Egy kicsit zavar, hogy ezt bármikor,
bármilyen pózba sikerül, viszont az nem megy, hogy valami életszerût csinálsz.
Mondjuk a Nap felszínén sétálsz velem – – –
A háttérben lassú szintetizátorzene. A horizont rózsaszín,
a lábunk alatt sárga izzás. A fejünk fölött hullócsillagok.
Az ég fekete, a ruhánk fehér. Nevetünk. Itt vagy.

…körülbelül 150 millió km távolságra van, ami fénysebességgel 8,3 perc.

Pocsolyát átlépni.
A sírhatnék okának elfelejtésén nevetni.
Ritmusra szédülni.
Mászókán aludni.

Simon Márton (1984-)

Horváth Veronika: tizenegy

kilövésre váró rakéta, belsejében emberi lények
    indulnak a Holdra.
piros ceruzával rajzolod le, ügyesen ráírsz két egyest,
    a sarokba kanyarítasz egy házat:
innen tudod, mi tartozik hozzád. rajta a jeled
    semmi űrverseny, semmi hidegháború.
kerek kajütablakban mosolyognak integető bácsik.
    a faliújság közepére kerül a műved,
délután már mindenki űrhajós akar lenni.
    kiképzés a nagy mászókán,
kilövés a mérleghintán, holdra szállás a csúszdán.

ötven év alatt az égitestek benned messzire kerülnek.
    a kajütablakok földi bokrokat tükröznek vissza,
egy futónövény lóg le a tetőről. nem bánod.
    a világűrnek ezen a pontján történik az élet,
levél- és fényerekben, amik a város folyton változó arcán
    csorognak végig. kőfal, dörzspapír, érdes bőr,
súrlódástól meleg tenyér. megtámaszkodsz a délutánban.
    kajütablak sötétjébe bámulsz, megértesz, belátsz.
fölnőttél: erőlködés nélkül tudsz belesimulni a tájba.
    de ha megkérnek, válassz egy tetszőleges számot,
prímszámot fogsz mondani.

Murányi Zita: az ablak nyitva

az ablak nyitva
fák lombja korbácsolja
az első augusztusi reggelt
olyan távoli még az ébredés
az égen felhők húzódnak szét
így üdvözlik a napfény születését
lábamnál nedves rongy
öntözőkanna és széthajtogatva
a tegnapi újság
zöld lombjuk alatt a fák
ugyanúgy fújják a szélciterát
mintha nem történt volna változás
ülök nézem a mosógép tetején
a fölfordulást az első sugár
a fürdőszoba közepére áll
egy fogkefe elhasznált
sörtéi és az üres pohár
veri vissza a fénycsillanást
könyökölök a csapnál
és várom hogy valaki bennem
is rendet csinál.


Murányi Zita (1982-)
***

Horváth Krisztina: Heaven Street 17

Apu összetört szíve vagyok.
Csak pislogok a rám rakódott
szomorúság alól, mint fagyi
a szederöntet alatt, lassan
teljesen koalaszerűvé válok.
Ágytakarócsíkos az arcom,
kupacba gömbölyödöm, és
várlak. Mintha már csak
megszokásból hiányoznál,
már ismerek minden mintát
a tapétán, tudom, melyik
számra lehet a legjobban sírni,
melyik csoki illik legjobban a
képzeletbeli barátokhoz, és
hány kilót fogok hízni, amíg
nem találkozunk. És mikor
elhatározom, hogy most aztán
tényleg nem csinálom ezt
veled tovább, utállak és soha
többé nem akarlak látni,
akkor pár perc múlva úgyis
visszavonom az egészet.
Hozzád ragadtam, csöpög rólam
a méz, és persze veszítek.
Most is várlak, pedig tudom jól,
hogy nem jössz.
Apu kifacsart szíve vagyok.

Horváth Krisztina (1986-)

Závada Péter: < A lombkoronaszint a párkány fölé emelkedik >.

< A lombkoronaszint a párkány fölé emelkedik >. Nem látszik a ködben a
hegy. Akik reggel útnak indultak, ma már nem érnek haza.

Egyszer a fák csúcsa is a föld alá kerül. Az öntözőkannát benövi a
borostyán. A nyikorgó hintaágyat az ismerős kezek többé nem hintáztatják.

Mióta nem lakik senki a szemközti házban? Kik beszélgetnek odalent a
göröngyökkel? Ha figyelek, hallom, ahogy a mélyben valaki a gyökereket
rágja. A földből kifordul egy sáros fogszabályzó.

Závada Péter (1982-)

Simon Márton: Köz

Egyedül maradtam a közepén. Na, nem a közepén,
talán a közepe táján egy kicsit balra,
és nem egészen egyedül, ha a felhõk közt felsejlő
vadludak csapatát számításba vesszük.
Kihoztam magammal a tükröt, hogy zavartalanul
figyelhessem, a hátam mögött hogyan sötétedik.
Hasznom rég semmi. Azért tartanak, hogy alkalmanként
kijöjjek ide az erdõbe hallgatózni,
nehogy hangtalanul kelljen kidőlnie a fáknak,
vagy ugyanitt álldogálva éjszakánként néha
annyit mondjak az esőbe: az ajtók
záródnak.

A ködös, hajnali focipályán,
a falu határában,
a buszmegállón túl,
a repceföld mellett,
a halványszürke ég alatt,
magányos róka áll
a távolabbi kapuban.

Ez nem egy igazgyöngy a számban, ez egy nyugtató.

A koponyád kitöltő habos, tejfehér krizantém.
A kép nem halványodik, csak a papírhordozó károsodásai fenyegetik.

Felhő fekszik a tájon, fodros, tömött, finom,
alatta a partszakasz horpadásai,
az őshonos zárvatermők, a bezárt bódék mellett
a konténerek, a fekete zsákok, a fehér zajszerű zúgás,
kontrasztos, egyszerű,
napszak, évszak, tetszés szerint,
és ennek tetején az árva felhő, fodros, tömött, finom,
fekszik odafent, egyik keze a feje alatt, a másikból telefon világít az arcába,
és hiába, hiába üvöltözöl neki lentről, nem hall, nem figyel.

Ne haragudj, ideadnád azt a verebet?
Nem azt, a másikat. Köszönöm.
Semmit, csak lenyelem, és akkor ő lesz bennem mától a lélek.

A hangsúlyaid a kihalt, esős parkban,
a mondatok rég lehullottak róluk. Kopáran állnak.
A bokrokon a hajszálaid.
Ideje indulni.

Ez nem egy nyugtató a számban, ez egy igazgyöngy.

A bőröndöt a küszöbre, amíg
magamra gombolom egy nyúzás fájdalmát.

Simon Márton (1984-)

Murányi Zita: Tea

„A semmi ágán..." ...kihűl
J. A.

oldódnak a méreganyagok,
csupasz falakba ivódnak,
senki,
még kortyonként sem nyeli,
amit csak kortyonként
szabadna nyelni,
teáscsészéje peremén
seízű, ázott filter
gyöngyöző címkével,
függeszkedem.

Murányi Zita (1982-)

Taizs Gergő. Előszó a reggelhez

A lombokra felfűzött holdfény, akár
fotonokból font győzelmi koszorú.
Az éjszaka csendje oldódik benne,
darabokra hulló kontúrvonalak:
kerítésháló, kutyaól, farakás,
tető kátrányán mosakodó macska,
és mintha valaki éppen a vállát
porolná, bizonytalanul szikrázik,
majd elmerül a kert mélyén egy csillag.
1600 kilométer per órás
sebességgel közeleg a reggel. Nem
kíséri hangrobbanás. Észrevétlen
érkezik, kúszik közénk. Az éteri
titkokat a tekintetek megőrzik.

Taizs Gergő (1984-)

Hangay Nikolett: Templomromok

a templomok alatt
régi szent helyek romjait rejti a föld.
ahogy az új szerelem is felülír
minden régi szerelmet.
ha feltárhatnám szíved
egymásra rakódott rétegeit, ott lenne
minden régi szerelmed romja.
sárba tapadt szavak és érintések,
melyek felett ott magaslik
jelen szerelmünk fellegvára. titokban
minden éjjel hálát adok alattunk szunnyadó
romjaidnak. a réges-rég kimondott szavaknak,
amiket egy szél már széthordott valamikor –
most kimondjuk őket újra,
téglákat gyúrunk belőle
templomunk tornyaihoz.
hálás vagyok minden régi szeretőnek –
ha ők nincsenek, a talaj sem
lehetne most ilyen biztos talpaink alatt.
imáink a sötétben elsuttogott szavak,
sokáig visszhangoznak termeinkben.
álmomban kiásom a
templomunk alá szorult szerelmeket és
egyenként szabadon engedem mindet.
egy másik szél kapja fel őket,
lefújja róluk a sárgöröngyöket, más tájakra repít.
éljenek csak valahol az időbe ragadva. megérdemlik.
mi majd imádkozunk helyettük
minden sötét éjszakán és
ha feltámad a szél, majd
szétszórja hálámat a világban, amiért
én bolyonghatok titokzatos templomod folyosóin.

Hangay Nikolett (1997-)

Simon Márton: Szabadságaink

Szabadságaink visszük, csokor lufit
egy helyi járaton ülve, nem biztos,
hogy ez jó ötlet. Csikorgás a fejünk felett.
Ezek olyan szép szabadságok,
amilyenekről a versek szólnak.
Csak a madaraktól mentsen meg.
De mégsem, nem biztos, hogy ez jó ötlet.

Máskor a bútoráruházban körbe-körbe,
a kabátunk alatt csempésszük be,
és próbáljuk itt hagyni, hátha valaki
hazaviszi őket. Szabadságaink. Mind más.
Egyet egy kádban. Egyet egy mályvaszín
takaró alatt. Egy a bambuszok közé,
bele a kaspóba, földet rá, és úgy.
Csak a metrón hazafele jut eszünkbe,
mi lesz, ha kihajt.

Bizonyos szabadságaink álmunkban
belénk esznek, kutya az asztalon
felejtett gyrostálba, ez így milyen tragikus, nem?
Milyen tragikusnak tűnik néha
hajnalonta ez az egész, amikor mintha
megtörtént volna, besétáltunk
volna egy festménybe, csak azután
itt a széle, elértük a végét.
Nézni, és állni, és nézni.

Emlékszünk rá, hogy az elején még
nem így működtek. Voltak stációk.
Rémlik egy citromsárga kanapé.
Lámpaosztály éjfélkor vagyok.
Papírvágóval önvédelem. Véres buszbársony.
Eredetileg egy volt, persze. Egy nagy. Közös.
Csak aztán alakult így. És hazahoztuk
a darabokat, fölnevelni, leválogatni,
megjavítani, mivel mit lehetett.
Azóta is. Tanakodunk. Pofozgatunk.
Nem nagy művészet.

Szabadságaink nem fáradnak
válaszolni, sosem tették. Valaki rád bíz
egy láthatatlan, néma madarat, vigyázz rá.
Tessék. Később a homályos megérzés,
hogy ez ennél vagy tényleg egyszerűbb,
vagy még bonyolultabb kellett volna legyen.
Zsibbadt séta voltál a boltig, élet.
De az esti filmben a gyújtogatásé a főszerep.

Simon Márton (1984-)

Murányi Zita: Hajnali háromkor

hajnali háromkor egy másik
mélyebb megvilágosodásra vágyva
ültem föl hátha a sötétség elvásik
szememre látást feszít az íriszhártya

ültem mintha egy belső szivárványban
hosszú sárga piros kék kezek között
belezárva az árvaságba akire az éberség
bolondos csokornyakkendőt kötött

gondoltam ha kibogozom nyakamnál
azt a magányos csomót
a sárga nyári szalmaszálként
omlik el az éj fölbontja a holdsugaras sorompót

később a plafon sarkát az ezüstös pókhálót
a kelő napot néztem mint finom földre csurgó
mézet aranykezén a forróság átlobogott
átölelte hogy ma reggel is megáldhassa a világot.

Murányi Zita (1982-)

Bajtai András: Huzat

A romlás, ezt most már biztosan tudom,
levegő képében jött el hozzánk. Hívatlan
vendég toporgott a borostás függönyök mögött,
akit kezdettől fogva helyetted öleltem magamhoz.
Pedig egy cirkuszi szélhámos volt csak,
alattomos szellő, lassú távolodás, akiről
mindketten tudtuk, hogy eljön, mégis érkezése
lett a vesztünk. Kivárt, felkavart, félrevezetett,
aztán előlépett, és táncolni kezdett, tekintetével
magával rántva minket a parketta fényes
csúszdáin. Fojtogató dögszag támadt a nyomában,
ütközéseinktől felgyűrődött a padló,
megmozdultak a szekrények, elnyelték ruháidat,
és én már hiába próbáltam tenyeremmel
összetartani a rám szakadó plafont.
A pusztulás esendő fuvallat képében érkezett.
A szemünk láttára alakult át, irtózat lett,
baljós széllökés, és mert annyit bántottalak,
végül utat tört magának a falak résein át.
Aznap este csapta be a huzat ablakunkat,
és nem volt véletlen, hogy annyira megijedtél,
mert te már tudtad, nemcsak az üveg tört össze,
hanem vele dőltek az ingatag oszlopok is,
egymásnak tett ígéreteink. Aztán már
hiába kerestelek. Szobánk elsüllyedt,
és a becsapott égbolt alatt távozásunk után
megremegtek a kiterített szőnyegek.

Bajtai András (1983-)

Babiczky Tibor: Életvonal

Szürke fény zuhog át a szélvédőn.
Az út szalagja helyén egy régi ösvény
képe felragyog. Tél jön.

A hátsó ülésen ülsz, a vezető felőli
oldalon. Fekete szíjak tapintatos
szorítása a szív és a csípő vonalán.

Az égen, táplálékot keresve,
lesoványodott felhőcsorda vonul át.
Nézhetsz másmerre is. Figyelheted,

ahogy sorban elsuhannak a fák.
Bizonytalan értelmű szavak.
És mögöttük az érzet is bizonytalan.

Egyhelyben állnak a fák, és az autó
suhan veled. Bár föntebbről nézve
ez is csak egy feltevés. Esetleges.

Mint amikor azt mondod: „Szeretlek.”
Vagy azt: „Félek az elmúlástól.” Beszíjazva
az üres ég alá. Valahol máshol.

Babiczky Tibor (1980-)

Horváth Szabolcs: Reflektálás – 45 (Titkolt)

Az irigység nagykabátját
öltötted magadra a heves
zápor ellen. A bánat oly
szennyeződés, mely cipőd
talpára ragad, s taposod
lépteiddel. A négy fal közti
bocsánatkérést senki nem
hallja meg. Eldobtad széfed
kombinációját, hogy azt
véletlenül se nyisd ki.
Kibogozhatatlan csomó,
ha összeakadnak a tekintetetek.
A szerelem képes kiemelni
önmagad árnyékából.
Elismerik a sikereid, de az
elnyert jutalmat elkavarta
a posta. Homokzsákokat
pakolnak, pedig a folyó

már rég elöntött mindent.

Horváth Szabolcs (1990-)

Simon Márton: ez kettő

"Megtörtént, holott nem követtem el"
- tűnődöm kábán, mintha reggel
ébredés közben; és számolom hányszor
fogom még leírni, hogy hiányzol,
pedig nem tudom mihez kezdhetnék veled;
ami átfestette az időt, az eget
fakul, lassan már csak ez a vers leszel,
összetartozunk, mi hárman, a semmivel;
vonásaid hordom és nézd, már magamnak
is mesélnem kell rólad, végre fogadj fiadnak
ha már sugárzol belőlem
mint felborigatott hangfalak-
ból előadás után a csend

Simon Márton (1984-)

Hangay Nikolett: Tyssedal

ma éjszaka
magányos fenyőfa leszek
aki a holdat nézi
és évtizedek óta nem gondol a holnapra.
egy olyan erdő ízével a számban

Hangay Nikolett (1997-)

Simon Márton: Szaturnusz

Egy hete nem gyújtottam rá. Örülök.
Azt mondják, bűn pusztítani magunkat,
és én nagyon egyetértek. Az élet olyan legyen,
mint egy sárga szegélyű, patinás magazin
ötven évvel ezelőtti lapszámaiban a
Sargasso-tenger. Mély. És amit nem lehet
gombostűvel kitűzni a műhely falára, az nincs is.
Csillámlás. Titokzatosság. Lambéria. Örülök.

Egy hete nem gyújtottam rá. Örülök.
Azt mondják, így sokáig fogok élni,
jócskán tovább, mint amúgy. Több
időm lesz örülni legalább. Már csak azt
kell kitaláljam, egyébként mihez kezdjek
a sok plusz időkkel. Tanulhatnék valami
tényleg hasznosat végre. Vagy elindulhatnék
a Szaturnusz felé. Lassú tempókkal, háton,
csak könnyedén, ha már ráérek.
Ha már egy hete nem gyújtottam rá.

Ha már örülök. Mint vitorlák a horizonton,
mikor valaki a távolban könnyezni kezd, mert
félreértette őket. A végtelent tévedésből
végtelennek olvasni? Előfordul.
A kádba ejteni a telefont, miközben
élő közvetítésen nézed a teliholdat
valami mediterrán tengerpart fölött?
Szerelmes is pont így voltál mindig.
Vagy ezt arra mondod? Tüzed nincs?

Egy hete nem gyújtottam rá. Örülök.
Az előszobában állok a negyvenes égő
fényénél, és a téli cipőket és a téli kabátokat
és a téli irányokat és a téli teleket nézem,
hogy el kéne őket pakolni, vagy elővenni
még többet, hogy végképp semmi ne legyen
rendben, ha már minden oké, mert minden oké,
mert egy hete nem gyújtottam rá. És örülök.

Lassan. Mennyi nevetséges panasz hányszor.
A hangom mindig örömmel túljátszotta a szerepét.
Én az voltam, aki hátul áll, egy elmesélhetetlen
történet tenyerével a száján. Hazudnék, persze,
ha most kitalálnám, pont nekem nem volt jó ez így.
Lenni örökre a padon alvó ismeretlen lent a parkban,
éjjel, fölötte repülőhalak, repülőhalak, repülőhalak
ugrálnak át hármasával, kettesével,
a búvárkék rendszerzajban, örömükben.

Simon Márton (1984-)

Varga Melinda: Szivárvány

Égi sugárból fényt bogoznak épp
koszos hangot söpörnek
az utca élőben
alig ruhában a légben
lányok fürdenek
lábaik illatos almavirágpor
selyem úszik arcomon
víz keze simít
tintakék álmot
mosolyomba bogzom
a hétköznapod

Varga Melinda (1984-)

Bali Anikó: költözés

Csak a helyszín változik,
a sarkok száma állandó.

Az új sarkokban nem férnek el a régi álmok,
költözéskor nem hozhattam magammal egyiket sem.
Éjszakánként még az emlékük altat el,
látom, ahogy a sarokban ülnek,
pókhálóba szőtték magukat,
befogják a döglegyeket és a levendulaszagú molylepkéket,
hogy legyen miből táplálkozniuk,
ha végképp elfelejteném őket.

Horváth Szabolcs: Reflektálás – 46 (A hiány)

Megálltál megcsodálni
a régi megkopott gyalogátkelőt.
Újra telefonálni akartál
a fülkéből, amit rég eltávolítottak.
Búcsúcsókot adtál volna,
de nem jelent meg a múzsa.
Felakartad mutatni a bérleted,
de a buszt réges-rég lekésted.
Nekitámasztod a hátad
a falnak, hátha múlik a fájdalom.
Ütött-kopott táskádért
neked kell holnap is lehajolni.
A tarisznyában hangosan
tátong a feneketlenség.
A kevés elemózsiát nemrég
osztottad be, de már elfogyott.
Hogy szívedben mit hordozol,
az már senkit nem érdekel.

Horváth Szabolcs (1990-)

Bali Anikó: Örökléstan

Nálunk a nők sosem beszélnek a titkaikról.
Én láttam, ahogy nagyanyám
teleültette velük a konyhakertet,
sűrítette a paradicsomot,
darabonként dunsztolta a szilvalekvár közé,
vagy belesózta a maradványokat a vasárnapi levesbe.
Az utolsó pisszegéseket
a frissen vágott tyúk vérében fojtotta el.
Én engedelmesen megettem,
amit a tányéromra szedtek.
Nyelj csak le mindent,
biztatott nagyanyám.
Ha kinyitok egy befőttesüveget, sosem tudom,
kinek a szorongását engedem ki éppen.

Murányi Zita: minden mondat

minden mondat keret az is
amelyikben fölbomlik a szerkezet
isten hét napot szánt a teremtésnek de
örökre szétválasztott vizeket a föld volt előbb
a vers csak idézet egy mondatrésben
felidézi a félbehagyott világmindenséget
a pont minden hidat föléget a vessző
az ősi és megtörhetetlen szövetséget
is föltámaszthatja és vannak időszakos sortörések
melyekben isten megpihen a táguló időben
az öröklét az elmúlással teljesen ekvivalens.

Murányi Zita (1982-)

Bajtai András: fém

Kovács Krisztinának

Megfeledkeztünk

az apró kezekről a sötétben,

amik most egymásnak adogatják

a szenvedély hideg kulcsát,

pedig mi érdemeltük ki először,

mert a láztól verejtékező kilinccsel

ütöttük szíven az éjszakát.

A szerelem metaforája fém,

a fém nem fél a tűztől,

de a tűz félti a szerelmet.

Fém,

nem tudlak elengedni,

hol a kezem,

csak egy elveszett, forró kilincs

tör-zúz a fejemben.

Utaztunk.

Indulásunk előtt

egy állat jelent meg

ringatózva az ajtóban,

riadalmat keltve

a közös álomban,

amely kezdettől fogva

kék volt és múlt idő

a fém fényes ketrecébe zárva.

Az éjszaka nálad jártam,

fém,

hidegen, távolodóban.

Hosszan gyalogoltunk,

mire megérkeztünk a hídhoz,

aztán este lett,

fénylő erdők

rohantak át a sötét alagúton,

és egy pillanatra megint

minden a régi volt.

Történetünk utolsó,

kék fejezetében

megszólaltak a füst harangjai,

mert kigyulladt az emlékezet,

és tűz pusztított

felkarolt-délután-tájain.

A toronyszobában

valaki

ébredés után

elhajított egy sötét kockát.

A falak készen álltak

meghallgatni az egyetlen ígéretet,

ami a fém megtartó erejét hirdette volna,

de képzeletünk máglyáján

akkor már ott lobogott minden,

ami valaha kék volt,

és közös.

A fák elengedték kezünket,

és talán bent égtünk mi is,

a kocka pedig azóta ott gurul

a kék szőnyegen,

de már nem félünk a sötéttől,

mert egy vérből valók

vagyunk az éjszakával.

Bajtai András (1983-)

Horváth Szabolcs: Reflektálás – 43 (Emlékszem)

Megpróbáltál éveket
felejteni, de csak
perceket tudtál.
Időnként felszínre tör
egy-egy buborék,
amelyben emléked él.
A durranó hang
ébreszt fel újra a
megfakult valóságra.
Ritkán találsz társat,
akivel végigtudod nézni.
A sínek ma is ott
érnek össze, ahol
te elágaztál. A csészéd
legalja örökké
fekete marad bármit
öntesz bele. Színes
álmokat rajzoltál
a roppanó hóba, hogy
még világosabb legyenek.
Az igazi otthon
benned dobog
reggel tovább.

Horváth Szabolcs (1990-)

Bali Anikó: térerő

Úgy mentél el,
mint ha csak paradicsomért mennél
a piacra egy jó lecsóhoz.
Ne haragudj, nem akarlak zavarni,
csak tudni akarom, jó helyed van-e.
Ha egyszer találkozunk, meséld majd el, milyen volt az út.
Nehéz, rögös, tüskés bokrok hasították az arcodat,
vagy könnyű, lejtős, lila akácoktól illatos?
Vannak ott barátaid?
Eszel rendesen?
Még megvan az öltöny, amiben utoljára láttalak?

Az órádat az éjjeli szekrényen hagytad,
sokáig kattogott, míg le nem merült.
Tudom, hiányzik,
nem is értem, hogy bírod pontos idő nélkül.
Ha szeretnéd, kicseréltetem benne az elemet.

A kulcscsomódat az asztalon felejtetted,
biztosan nem akartál nagy zajt csapni, ugye?
Tudtad, hogy utálom, amikor hangosan zörgeted,
most is hallom, ahogy mint súlyos kalapács a szögek fején,
hidegen koppan a bejárati ajtó krómozott cilinderén.

A szögekről meg az angolrózsáid jutnak eszembe,
épp kinyíltak, amikor bezártad magad mögött az ajtót.
A rózsákat még együtt ültettünk anyám kiskertjébe,
elpusztult az összes bokor, miután elmentél,
hiába locsoltam naponta őket.
Hozzád ragaszkodtak, nem hozzám.

Tudom, hogy gyakran eszedbe jutok,
ha sűrűsödnek körülötted a felhők,
látom, ahogy szigorú rendbe tereled őket,
vagy amikor friss kenyér illatát viszi feléd a szél,
te biztosan az aratásra gondolsz.

Tudom, hogy szívesen hallgatnád a rádiód, és csodálkoznál
azon, mi minden változott azóta, hogy nem jártál itthon.

Nem is tudod, de te is hívhatnál skype-on
vagy üzenhetnél messengeren,
olvashatnád a verseimet online,
amiket azóta írtam, hogy nem jöttél haza,
bár lehet, egyiket sem szeretnéd,
talán zokon vennéd, hogy mindben benne vagy kicsit.

Tudom, már nincsenek előtted titkaim,
mindent tudsz rólam,
azt is, amit sosem akartam elmondani.

Ha keresnéd, a kedvenc könyveid nálam vannak,
kicsit más az ízlésünk, de ha belelapozok egyik-másikba,
a sarkokon az ujjaid nyomát érzem.

Ünnepekkor neked is kiteszek egy terítéket,
hátha hazalátogatsz,
és ha leesik valami az asztalról,
magamban csak azt gondolom, na de, édes gyerekem.

Azt remélem, valahol ott ülsz te is egy asztalnál,
épp egy barátoddal koccintasz, és a telefonodat figyeled,
nem hívlak-e, hogy boldog új évet kívánjak neked.
De már nem hívlak, mert tudom,
odaát egyáltalán nincs térerő,
Apa.

Babiczky Tibor: Trieszti séta

A régi városkapu, melyet Riccardónak hív a nép,
s felmosóvizet önt a tövébe, nem nyílik márű
sehová – boltíve alatt az idő kimúlt alakja
leng, test, amely el nem enyészik, távolság,

mit két ezredév teremt. A jelen, akár a korall,
mindig elsüllyedt dolgokon tapad meg, leválni
többé képtelen, csak színét veszítve dereng,
mikor magába szívta már a láthatatlan mérgeket.

Babiczky Tibor (1980-)

Horváth Szabolcs: Elgépelt szerelmi vallomás

Mosolyából árad a
boldogság tiszta
forrásvize. Az
ölelésnél félnél
elengedni, mert
lehet az-az utolsó.
Plafonodba mázoltad
arcát, hogy ott is
felnézhess rá. Minden
álmod róla térd
magasságba húztad,
hogy beléjük botolj.
A Szerelem nélküle
hiányzó szó a
fogalomtáradban.
Kezét szorítanád a
feketébe öltöztetett
ágyadon. Az életed
adnád ha pislogásakor
kilőné szívedet. Az
érintéséről tudod,
hogy az mennyország
szele. A csókját még
elképzelni sem tudod,
oly tökéletesnek hiszed.
Ez a tizenegy eltelt év,
ezerszáztizenegynek
tűnik nélküle.

Horváth Szabolcs (1990-)

Horváth Szabolcs: Áhitat

A néma szimfóniában
messziről néztelek.
Polcokra pakoltad
a hétköznap fűszereit.
Hajad akár a függöny,
lassan libbent. Az édes
illatod finoman közelített
felém. Mikor szólítottál,
akkor sem szóltam.
Hitted, nem figyelek,
pedig mindent látok.
Mikor hozzám indultál,
akkor kérdezted, hogy:
Mi a baj? Az a hátam
mögött él. Az áldás pedig
épp most lépett elém.

Horváth Szabolcs (1990-)

Babiczky Tibor: Az úton levők dala

A világ számára végül elveszünk,
alámerül minden szavunk, örömnek
és rettegésnek vége szakad, fakul
a szeretett nő arcéle, amíg azután

semmi nem marad, csak az út szegélyén
a fák felfutó alakja, és színes
fénykörei a Délen álló napnak:
isten örök álma esik szét egy darabra.

Babiczky Tibor (1980-)

Murányi Zita: a nap szögbe harap

a nap szögbe harap
szánkból csillagok lógnak
a nincsen remények kívül
belül rég ugyanaz a csend
a te az énben felejti el, hogy
részleges hasonulása lett
egymásra nézünk vagy a letépett égre
a hajnal derekán a nap kereke
tűz, aminek csak a széle lángol
azt mondtad ez a legszentebb pokol
megrémít milyen távoli a közelséged
a lélek hagy ki
belül fülelni rád is hogy
nem a szíved a szád lett hirtelen
billentyűzáras két kezedben tartanálak
hogy elhiggyem lesz tavasz
mennyivel könnyebb
ha időnként leülsz és összehúzod magad ahogy a bánat
a levegő egy esőcsepp a párás nyarak
és odaintesz a föltámadásnak hogy elmarad.

Murányi Zita (1982-)

Horváth Szabolcs: Kezek

Lassan érinted meg
vele a selymes bőrét.
Csupaszon hiszel
legszebb varázslatban.
A reakciók lágyan
suttognak a csendben.
Tekintetek párbajában
él az univerzum.
Sóhajai elkúsznak
szíved szögesdrótja alatt.
Mosolyából jósolható
a közeljövő. Az övé is
feltérképezi hátadnak
sebhelyeit. Egybeolvaszt
mindent a türelmetlen vágy.

Horváth Szabolcs (1990-)